2014. február 13., csütörtök @ 15:37 0 stares
Junjin pov.
-Hey, Hyesung hyung. - Alig vettem le a pillantásom a képernyőről, miközben a kezem ott volt a vezérlőn. - Hol van Andy?
Ritka alkalmak egyike volt ez, hogy mind találkozni tudtunk. Andy az értékes három napos szünetét töltötte itthon a hadseregből, és Eric lelkesen vállalkozott arra, hogy Hyesung lakásán összehozza a kis összejövetelünket. Már néhány hónapja hogy utoljára láttuk egymást, de ez a tizenhárom-éves barátságunk megengedte, hogy ott folytassuk ahol abbahagytuk. Gyors kis beszélgetések után Minwoo és én felszereltük a videojátékot, miközben Hyesung és Dongwan eldöntötte hogy készítenek nekünk valami mérget---uh, úgy értem valamit enni. Már a negyedik játék közepén jártunk, mikor észrevettem hogy Andy hiányzik. Biztos voltam benne hogy pár perce még a mögöttem lévő kanapén ült. Hyesung hangja lebegett be a konyhából, az erős szezámszaggal együtt.
-Mm? Nincs ott? Akkor lehet hogy a szobámban van.
-Ya, Jung Pilkyo! Az túl sok! - Hallottam Dongwan kiáltását.
-Nézd meg a szobámban, Jinnie! És mit értesz azon hogy 'túl sok'? Nincs olyan hogy 'túl sok' szezám, oké, Kim Dongwan?! - Miután levertem Minwoo-t a játékban (megint), odadobtam a vezérlőt Ericnek és azt mondtam. -Megyek, megkeresem Andyt.
-Ahh, miért? - Kérdezte Eric miközben azonnal felzárkózott a játékban. -Biztosan csak... - Elhallgatott, mert még ő sem tudta, hogy mit csinálhatott a maknae abban a pillanatban. Végigmentem a hosszú folyosón és megálltam Hyesung szobája előtt. Egy dal halk hangját hallottam kiszűrődni belülről. Lassan résnyire nyitottam az ajtót, és beléptem a sötétségbe. Az egyetlen dolog ami világított, az a TV volt, ami a, miután rájöttem, 10. évfordulós koncertünket mutatta. Pillantásom lejjebb vittem és a földön ott ült Andy felfelé nézve a képernyőre. Össze volt gömbölyödve mint egy labda, a térdeit teljesen felhúzta a mellkasához és karjaival átölelte lábát. Kicsit túl közel ült a TVhez. Hallottam lágy, remegő hangját együtt énekelni a T.O.P. refrénjével, a fellépéssel ami éppen ment. Háttal volt nekem. Nem vette észre, hogy másvalaki is volt a szobában. Halkan közelítettem meg és néhány méterre megálltam mögötte. Miután a dal véget ért, Andy sóhajtott egyet. Talán hangosan lélegeztem, de hirtelen megfordult és megugrott, mikor meglátott engem.
-Oh. - Ügyetlenül babrálta a távirányítót, majd sietve kikapcsolta a TVt. -Oh hát itt vagy, Jin hyung. - Pár másodpercig a szemembe nézett, mielőtt lenézett volna lábára, zavartan. Leültem melléje a földre és megfogtam a távirányítót.
-Miért kapcsoltad ki? - Kérdeztem és visszakapcsoltam a DVDt. A 'Only One' épp befejeződött, és a debütáló számunk, a 'Resolver' kezdődött el. Néhány percig csendben néztük, felfogva mindent ami a képernyőn játszódott le. A 10. évfordulós koncertünk volt, a legnagyobb teljesítményünk a mai napig. Minden könny és izzadságcsepp itt ezen a koncerten látszott a legtöbbnek. Ahogy Andy és én a földön ültünk Hyesung szobájában visszanézve ezeket az emlékeket, úgy éreztem mintha újraéltük volna azokat a legjobb pillanatainkat az életünkben.
-Hiányzik a Shinhwa, Choongjae hyung. - Mondta hirtelen Andy. Ránéztem. Még mindig a TVt bámulta, de az arca egy kimondhatatlan fájdalmat mutatott, amit ritkán látni Andy-n.
-Hát...nekem is hiányoznak a fellépések, Andy. - Válaszoltam. Lassan felém fordult.
-Nem...én úgy értem, nekem tényleg hiányzik a Shinhwa. - Már akkor tudtam mire gondolt, mikor először mondta. Tudtam, hogy nem a fellépésekre gondol. Tudtam hogy ez nehéz volt neki. Míg mi, többiek könnyen találkozni tudtunk, mert nem voltunk a hadsereghez kötve, Andy csak egyszer láthatott minket minden hónapban. Miközben mi nevettünk és hajnalig ittunk, Andy valószínűleg a kemény ágyán feküdt. Míg mi itt voltunk egymásnak, Andy egyedül volt. Hiányzott neki a Shinhwa a színpadon, természetesen, mint mindnyájunknak; de tudtam hogy a Shinhwa barátsága többet jelent neki mint a színpad. Nem válaszoltam, de nem úgy tűnt mint akinek kellett volna. Figyelme visszatért a koncertre. 'Eusha Eusha' ment épp.
-Hyung... - Újrakezdte, pár pillanatnyi csend után. -Mit gondolsz, fogom én valaha újra ezeket a dalokat énekelni? - Megdöbbenve válaszoltam.
-Hát persze! Miket beszélsz te?
-Nem tudom...Ez. - Mutatott a képernyőre, amin az 'I Pray 4 U' ment. -Olyan régnek tűnik. Szinte olyan mint egy álom...valami ami sosem történt meg.
-De megtörtént, Andy. - Mondtam határozottan. -Megtörtént, és ezt te is jól tudod. - Sóhajtott.
-Igen...tudom. De most minden olyan más. Ez nem ugyanaz az élet, amit régen éltem. A valóság...a valóság más. - Mindketten a TV felé fordultunk, csak hogy elkapjunk pár pillanatot a narancssárga, ragyogó lightstick-ekről...a mi narancssárga tengerünk. -Mi van ha sose látjuk már ezt? - Kérdezte Andy. -Mi van ha...sose térünk már vissza? - Tudtam, hogy van egy sokkal fontosabb kérdése is a fejében, csak félt megkérdezni. Majd újból kinyitotta a száját.
-Mi van ha mind a hatunk sose... - Andy hangja elhalt, nem merte tovább folytatni.
Végre. Hangot adott a félelmének.
-Hát. - Kezdtem, szemeim még mindig a narancssárga fényeket figyelték, amik a ritmusra mozogtak. -Megígértük nekik, nem? - Andy bólintott amint a képernyő átváltott hatunkra, ahogy megöleltük egymást. Tágra nyílt szemmel figyelte a jelenetet. Karjaim közé húztam.
-És megígérem neked.