2014. október 30., csütörtök @ 12:47 0 stares
A becsapás…a szomorúság érzése… Könnyek, melyek halkan csordogálnak le az arcomon. Amik kimutatják mit érzek. Az emlékek, melyek minden másodpercben ellepik az agyam, egy szabad percet se hagyva nekem. Sötétséget akarok. Ahol csak én vagyok. Ahol ez mind nem történt meg. Ahol nincs se gondolat, se érzelem…
Az a nap…belevésődött a fejembe. Az a szörnyű, esős nap. Amit mindig is utálni fogok, de el nem tudom engedni. Amikor véglegesen átlépték annak a lakásnak a küszöbét, amihez ezer emlék fűződik. Még pár nappal előtte leültettek minket a nappaliban. Éreztem, hogy valami gond van. Elmondták, hogy…elhagyják az SM-et… vele együtt minket is. Changmin értetlenkedve kiáltott fel, felugorva a kanapéról. Elborult az agya. Üvöltött, minden ronda szót a fejükhöz vágott. Ők meg csak nézték. Bár próbálták egy kicsit lenyugtatni. De közben nézték…ahogy szenved. Végül nagy nehezen lefogtam és betuszkoltam a szobájába.
- Ezt sose fogom megbocsátani nektek! Remélem megjegyeztétek!! - És ezek voltak az utolsó szavai nekik, miközben már a könnyeit nyelte. Én komor arccal mentem vissza.
- Jól meggondoltátok? - Mint nyugodtnak látszó leader, csak ennyit bírtam kinyögni. Belül összetörtem. Mint akit arcul csaptak. Miért nem tudtuk ezt megbeszélni? Miért csak most mondták? Nem értettem. Mennyi ideje együtt vagyunk már, és sikeresek, mégis…mégis el kell válnunk. Sírni szerettem volna…de a szemem száraz volt. Belenéztem Jaejoong szomorú szemeibe. Szavak nélkül is megértettük egymást. Vége. Nincs most már közös jövő. Sóhajtva megszakítottam a szemkontaktust és beletúrtam a hajamba.
- Remélem majd megálljátok a helyeteket így is. - Volt valami ridegség a hangomban. Nem bírtam már magamban tartani az érzéseim. A szomorúságot a düh vette át. Dühös voltam rájuk. Egy csapatot, a Dong Bang Shin Ki-t akarják feloszlatni. Normálisak ezek? Miért nem tudják még utoljára átgondolni? Yoochun felállt és szó nélkül bement a szobájába. Junsu követte. Már csak Jaejoong ült ott előttem.
- Yunho… - mondta a nevem gyengéden. Ekkor elszabadult a pokol…
- Mégis hogy a jó kibaszott kurva életbe gondoltátok ezt?? Csak így itt hagyni minket? Öt ember jelenti a Dong Bang Shin Ki-t, nem pedig kettő!! Mégis, hogy…
- Yunho… - Ijedt volt. Nem sokszor voltam ennyire dühös. Véletlenül levertem a közelemben lévő vázát. Belecsapódva a földbe, ezer darabra tört… Jaejoong azt hitte direkt csináltam. Higgye csak azt!
- Nem érdekel. - Csak néztem a törött szilánkokat. Akárcsak mi… Egy egységes egész voltunk és most ez lett belőlünk. Hogy jutottunk el idáig. Felkaptam a kabátom és kiviharoztam a lakásból. Az eső ekkor kezdett rá igazán. Hajam az arcomra tapadt, kapucni hiányában. Zsebre dugott kézzel mentem az utcákon, szívemben pedig mindenféle érzelem viaskodott. Most mi lesz ezután? Ez volt a legfőbb kérdés. Le akartam vezetni a bennem lévő feszültséget valahogy. Elindultam a próbatermünk felé. Még délelőtt otthagytuk a cdlejátszót. Délelőtt…még minden rendben volt. Vagyis úgy látszott…mintha. Bekapcsoltam egy régebbi számunkat. A testem máris mozdult az ismerős ritmusra. Néztem magam a tükörben. A mozdulataim energikusak voltak…de az arcom elkeseredett volt. Rossz volt ránézni. Még bírtam egy darabig, majd összeestem a padlón. Könnyek gyűltek a szemeben, amiket szabad útjukra engedtem. Annyira tehetetlennek éreztem magam…
Pár napra rá már ott se voltak. Mintha sose léteztek volna. Csak az emlékek… sajnos megmaradnak. Egész héten szakadt az eső. Mintha csak a bennünk lévő borzalmakat vetítené ki a világnak. Nem beszéltünk egymással. El se búcsúztunk egymástól.
Azóta se beszélünk…De remélem nem marad ez így örökre.
Remélem…
@ 12:46 0 stares
Ősz volt. A levelek már elszáradtak és lehulltak, színes, zörgő avart alkotva. A szél néha-néha felkapott pár levelet és arrébb fújta. A folyó lassú csobogását lehetett volna hallani, ha gyereksereg nem nevetgélt, beszélgetett volna itt a parkban. A nevem Jaejin. Főiskolás vagyok. Épp véget ért az utolsó tanórám, így kiültem a közeli parkba.
„1. fejezet – A váratlan találkozás”
Egyik barátom, Seunghyun adta oda a reggel folyamán. Azt mondta tetszeni fog nekem, az én stílusom. Egész nap égette a bőröm a táskámon keresztül. Kíváncsi voltam milyen szép sorokat rejthet e kicsi, keményborítású könyv. És most itt volt az idő. Teljesen belemerültem a történetbe.
Lassú, szép dallamok másztak be a fülembe. Először észre se vettem, majd mikor egy kicsit lehalkult a környezet körülöttem, meghallottam. Hátrafordultam a padon. A híd szélén egy fiú gitározott.
De ő nem volt egy átlagos fiú. A ruhája szakadozott, jó pár hónapja nem lehetett kimosva. Az arca piszkos volt, a haja zsírosan göndörödött a szeme elé. A száját kicsit beharapta, miközben a dalra koncentrált. Egy-ketten megálltak, hallgatták, majd némi pénzt dobtak a kitárt gitártokba. A többiek ujjal mutogatva rá kinevették.
Mérges lettem. Valamit észrevettem a fiúban, amit mások kinevettek. A tehetséget, az elszántságot. Ő sose fogja feladni… Látszott, hogy nem ma csinálja először. De mi történt, ami miatt ide süllyedt? Nem gondolkoztam tovább, felálltam a helyemről és odamentem.
Olyan szakértő kezekkel bánt azzal a gitárral… Meglepetésemre ekkor el kezdett énekelni. Tisztán csengő, gyönyörű hangja volt, amilyen még a suliban sincs senkinek. Elképedve figyeltem.
De nem nagyon vették figyelembe. Miért mindenki a külső alapján ítél? Miért nem látják a benne rejlő értékeket? Fogtam magam és odaálltam a gitártok elé. Felnézett rám és akkor tudtam, hogy ő nem egy kis senki, mint azt mindenki hitte. Elővettem a duzzadó pénztárcám és a papírpénzeim felét az üresnek mondható tokba beletettem. Kicsit megbicsaklott a hangja cselekedetemet látva. Biztatóan rámosolyogtam, majd továbbálltam.
Otthon nem bírtam kiverni a fejemből. Egyfolytában azt a dalt dúdolgattam, amit oly nagy beleadással játszott a hídnál.
És ez így ment egypár napig. Suli után kimentem a parkba és vártam, hogy megszólaltassa a gitárját. Az ismerős dallamokra már ugrottam is fel a padról és indultam irányukba. Ő mindig ott volt. Én pedig vártam rá.
Aznap már nem bírtam nézni, ahogy gubbaszt a hídnál. Magabiztosan léptem oda mellé.
- Szia.
- Oh, szia. – Nézett fel rám. Meglepődött, hogy szóba álltam vele.
- A nevem Lee Jaejin.
- Én Lee Hongki vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek. - Olyan természetes volt a mosolya…
- Nagyon szépen játszol és énekelsz. - Leguggoltam mellé, majd leültem a hideg földre.
- Kö-köszönöm. - Elpirult? De aranyos. Nem hiszem, hogy sokszor dicsérik.
- Csak az igazság. -. Vontam meg a vállam. - Megengeded? - Mutattam a gitárra.
- Persze, tessék. - Adta oda.
- Köszönöm. - Miért mosolygok, mint egy veszett vadalma? Én is gitározok kiskorom óta, de úgy mint ő…nem hiszem hogy tudok.
- Mióta gitározol? - A húrokat pengettem, új dallamokat csalva ki a gitárból.
- 10 éves korom óta.
- Hmm.. - A nép jól megbámult minket. Nem értették, hogy az énfajta, dúsgazdag szülők gyermeke miért állt szóba egy olyan utcán élő fiúval, mint Hongki. Ők csak a szemükkel láttak… nem a szívükkel. Hongki egy nagyon illedelmes, jófej srác, mint megtapasztaltam. A humora se semmi. Nagyjából még idegenek voltunk egymásnak, de mégis…mégis olyan önfeledtünk tudtunk beszélgetni!
- Ráérsz most? - Kérdeztem hirtelen.
- Persze. - Óvatosan berakta a gitárt a helyére, majd elindultunk. Ő félve követett, miközben én magabiztos léptekkel sétáltam.
Megérkeztünk. Saját lakásom van, így nem kellett a szüleimnek magyarázkodnom, hogy egy Hongki féle embert minek hoztam haza. Feszengett. Gondolom, csak úgy random még senki se vitte el magához. A gitártokot szorongatta még mindig, mikor visszatérve az egyik szekrénytől egy nagy törülközőt nyomtam a kezébe, elvéve a tokot.
- Arra, balra az első ajtó mögött van a fürdő. Addig legyél bent, amíg csak akarsz. - Mosolyogtam rá, bár nevethetnékem volt értetlen arcát látva.
Halkan elindult a mutatott irányba. Hallottam, ahogy óvatosan lenyomta a kilincset. Akkor jutott az eszembe, hogy nem hagyhatom, hogy visszaöltözzön a ruháiba. Gyorsan összeszedtem egy rendes ruházatot és bekopogtam.
- Szabad?
- Pe-persze. - Beléptem. A pólója már a földön volt, így láthattam felsőtestét. És még az a szakadtnak mondható póló is mennyire el tudta rejteni ezt a csodás testet!
- Elfelejtettem a ruhákat… - Odaraktam őket a szennyes tetejére. - Ha végeztél, nyugodtan vedd fel őket. Remélem jók lesznek rád. - Kitámolyogtam a fürdőből, és elindultam a konyha irányába valami ennivalót összeütni neki.
Az étel már rég készen volt, de Hongki még sehol.. Gondoltam ledőlök egy kicsit. Arra ébredtem, hogy valami, vagy valaki, az arcomat simogatta gyengéden. Lassan kinyitottam a szemem.
- Hongki?
- Oh..bocsánat. - Gyorsan elkapta a kezét. Bennem rekedt a levegő. Hongki teljesen megváltozott. A haja még néhol vizesen göndörödött igazán jóképű arca körül. A ruha, amit adtam odaadtam neki, tökéletesen illett rá.
- Jaejin… Valami baj van? Rosszul vettem volna fel valamit? - Zavart tekintettel nézte át magát.
- Elképesztő vagy. - Csak úgy kicsúszott a számon, de szerencsémre nem figyelt rám.
- Tessék?
- Semmi… Csináltam neked kaját, remélem még nem hűlt ki. - Ugrottam volna fel a kanapéról, ha Hongki nem tartott volna vissza.
- Már megettem. - Nevetett. - Nagyon finom volt. Köszönöm.
- Vagy úgy. Szívesen. - Nem tudom mi irányított, de közelebb húzódtam Hongkihoz és átöleltem. Most valahogy szükségem volt rá, hogy érezzem a közelségét. Ő először meglepődött, majd ő is félénken átölelt. Így ültünk hosszú néma percekig.
Teltek múltak az évek. Hongkit valahogy sikerült még azon a bizonyos napon meggyőznöm, hogy lakjon nálam. De folytatta az utcazenélést, míg végül egy kiadó felfedezte. Bekerült egy csapatba, ami nagyon híres és sikeres lett. Én közben befejeztem a középiskolát. A kapcsolatunk virágzik, senki se tudja a szüleimen kívül, hogy egy párt alakítunk.
Boldogak vagyunk, azt mondhatom.
Címkék: ft island
@ 12:45 0 stares
Emlékszek azokra a napokra amikor még együtt voltunk. A vidáman töltött időkre. Mikor még nem voltak veszekedések közöttünk. Amikor még mindent elmondtunk a másiknak és semmit se hallgattunk el. Nem voltak hazugságok. De miért van ez mind múltidőben? Miért nem lehet ez a jelen? Miért kellett mindennek megtörténnie? Miért nem tudtunk megmaradni annak, akik voltunk? Csak nézek ki a sötétségbe, hallgatva az eső monoton hangját. Ez is csak rátok emlékeztet. Yoochun és Junsu harsány nevetése hangzott ilyenkor be a szobába. Én ugyanígy ültem az ablakban este, és Te rám szóltál, hogy már késő van, menjek aludni és ne rontsam a szemem. Én pedig szófogadóan csüngtem a szavaidon. Mindig megérezted, ha szomorú kedvem volt, mint most. Odaültél az ágyam szélére és el kezdted cirógatni az arcom, miközben a másik kezeddel megfogtad az enyém és egy dalt dúdoltál. Most legszívesebben ordítanék, hogy miért?! Ez most miért tűnik csak egy álomnak? Miért érdemlem én ezt meg? Nem akartalak elveszíteni. Soha. És te meg is ígérted. Igen, megígérted, hogy mellettem maradsz, bármi történjék. De hazudtál. Elmentél, velük együtt. Ti hárman és a kis maknaenk jelentette nekem az életet. De vége mindennek. Nem tudok így létezni. Miért nem lehet visszamenni az időben? Újra akarok élni mindent. Szívből szeretnék nevetni, Veletek. Nem akarok hamis érzelmeket festeni az arcomra. Régen miért tudtam IGAZI lenni? Miért kell most álarcot viselnem? Oly szívesen ledobnám a földre, mindenki elé. Hogy lássák, milyen lettem Miattatok, és főleg Miattad. Az ujjperceim elfehérednek, miközben a sorokat írom. Az eső még mindig esik. Minden egyes esőcsepp az én könnyem. Amit a természet mutat meg mindenkinek.
@ 12:45 0 stares
[még suliban kezdtem el írni, majd valami vámpíros egyrészes lett belőle. ajánlom a videó megnézését mielőtt elolvasnád.]
Yunho pov.
A terem tele volt álarcos emberekkel azon az estén. Bornak álcázott vérrel a kezemben figyeltem őket a fenti lépcsőről. Csak néztem a sok ízletesnél ízletesebbnek tűnő nyakat. Halkan, feltűnés nélkül érkeztem és nem is akartam nagyon feltűnést okozni. Csak éhes voltam. Itt pedig nem tűnt volna fel, ha egy-két ember csak úgy eltűnik. Épp kortyoltam volna bele italomba, mikor megakadt a szemem Rajta. Egyszerűen megbabonázott. Nem volt rajta maszk, így láttam puha, fehér bőrét szőke tincsei alól kibukkanni. Csak nekidőlve a falnak várt... valamire, vagy valakire. Kissé oldalra döntöttem a fejem, felhúztam szemöldököm és elmosolyodtam. Nem bírtam másfelé nézni, csak Rá. Elvesztem. Körülöttünk mindenki felszabadultan beszélgetett, miközben mozdulatlanul figyeltem, ahogy kezét a nyakában függő medálra helyezte és felsóhajtott. Vámpír létemre kristálytisztán kihallottam a fecsegések között is. Megint elmosolyodtam.
Már a vége felé járt a buli, nagyon késő volt. Én még mindig ott voltam. Mert Ő is. A bárpultnál ültem egy idegen lánnyal beszélgetve, mikor odajött a közelünkbe. Rendelt magának egy italt, majd mikor kihozták neki, kecsesebben emelte ajkaihoz a poharat, mint bármelyik nő. A mellettem ülő ismeretlen felállt és elbúcsúzott, mert mennie kellett. Így ott maradtam Vele. Tudtam, hogy nem sokáig bírja ki, hogy ne pillantson felém. Mint bárki más. Mindenki meg szokott nézni és Ő se volt kivétel. Egy kicsit beharapta az alsó ajkát és lassan felém fordította a fejét. Amint megéreztem magamon a pillantását, odanéztem. Egy sóhajtással visszafordult, és felállt a helyéről. Valahogy... kívántam Őt. Magamévá akartam tenni. Nem engedhetem, hogy rajtam kívül bárki is hozzáérjen. Megindultam, hosszú, fekete palástomat magam után húzva a földön.
Hazaérkezett. Bezárta méregdrága autóját, és felment a lakásába. A szemközti háztetőről figyeltem az ablakát. Levetkőzött egy szál nadrágra és bement a fürdőszobájába. Közben nyugodtan elhelyezkedtem a tetőn. Én, miközben ő hazafelé tartott, már rég ott voltam Rá várva. Lágy, meleg tavaszi szellő suhant végig a városon. Már csak egy nadrág volt rajtam. Úgyse látott senki. A szellő végigsimított a felsőtestemen. Felsóhajtottam. Gyönyörű éjszaka volt ez. Épp telihold volt. Imádtam.
De Ő még mindig nem jött ki a fürdőből. Kíváncsi lettem. Könnyedén elrugaszkodtam és már is az erkélyen találtam magam. Az ajtó ki volt nyitva. Furcsa. Hangtalanul surrantam be, egy vámpírhoz illően. Füleltem, de semmi nesz odabentről. Nem lehet, hogy... Benyitottam. Körülnéztem, és a kádban találtam meg, aludva. Olyan... gyönyörű volt. Felsőteste tökéletesen ki volt dolgozva. Csak néztem telt ajkait, ahogy ki-be áramlott a levegő közöttük. Szemhéja néha-néha megrezdült, miközben álmodott. Voltam olyan udvarias, hogy nem pillantottam bele álomvilágába. Legszívesebben rávetettem volna magam, de moderálódtam. "Nem szabad..." De mi volt benne, ami ennyire megfogott? Nem tudtam...
Mocorgott egy kicsit, majd hirtelen fel is ült. Megriadt engem látva ott az Ő lakásában félmeztelenül. Éreztem, hogy a kicsi Yunho már nem bírja sokáig...
Bevetettem az erőm. Belenéztem nagy, sötétbarna szemeibe és... el kezdett közeledni felém, még ha tudatlanul is. Tudtam hatni az emberekre, úgy hogy csak a szemükbe nézek és ők közben nem éreznek semmit. Csak elködösül az agyuk és nem emlékeznek semmire, bármit is teszek velük. Ilyenkor megindulnak felém és kívánnak. Sokszor szoktam bevetni amikor éhes vagyok. De most... nem éheztem Őrá. Én csak érezni akartam.
Megsimítottam arcélét. Nem akartam bántani. Gyengéd, érző lény akartam most lenni. Elködösült szemekkel nézett rám, majd lecsaptam az ajkaira. Olyan puha volt. Viszonyozta a csókot és szabad utat engedett a nyelvemnek, mikor bebocsájtást kértem.
Kimászva a kádból, lábait derekam köré kulcsolta, én meg mintha csak egy pihe-puha kiscicát tartanék, úgy suhantam át vele az ágyára. Leültem a fehér ágyneműre Vele az ölemben és meg nem szakított csókunk közben valahogy minden lekerült rólunk. Tagjaink összeértek és megéreztem keménységét. Megfogtam férfiasságát és nem túl durván, de nem is gyengéden el kezdtem húzogatni rajta a bőrt. Jóleső nyögések szakadtak fel a torkából. Nemsokára a kezemen éreztem kielégülésének eredményét. De magammal is kellene már valamit kezdeni...
Lefektettem az ágyon és megszívtam érzékeny mellbimbóit. Körmeit a hátamba mélyesztette. Bár gyorsan el fognak tűnni a nyomai... Kezemmel egyre lejjebb kényeztettem, majd tágítani kezdtem. Felnyikkant, mikor első ujjamat belé vezettem. Majd azt követte a második, majd a harmadik. Mikor már eléggé kitágult, beléhatoltam. A felismeréstől nagy szemeket meresztett rám, de én csak rátapadtam ajkaira, közben pedig lassan el kezdtem mozogni benne. Csókolgattam én mindenhol, próbáltam elterelni a figyelmét a fájdalomról.
Majd végül ellazult, és felnyögött, mikor eltaláltam benne azt a pontot. Felvont magához egy csókra. Megint elvesztem...
Éreztem, hogy nemsokára itt a vége. Még löktem párat, mikor megremegett és elélvezett alattam. Hörögve én is követtem. Gyengéden megcsókoltam... megint. Letöröltem róla mindent, mivel látszott, hogy túl fáradt ahhoz, hogy lefürödjön. Mögé feküdtem és összekulcsoltuk a kezeinket.
De nem tudtam sokáig ott maradni. Kisuhantam az erkélyre. Előtörtek azok az emlékek, amiket már régóta próbálok elfelejteni. Az első szerelmemet. Changmint. Az autóbalesetet. A halálát.
Azóta nem akarok semmilyen emberbe se beleszeretni... de most Ő. Valamit előhozott a szívem legmélyéről. Nem akartam se magamnak, se neki fájdalmat okozni. Megláttam egy ott hagyott motort. Nem érdekelt, hogy ellopom. Feltűnést nem keltve akartam hazamenni. Mikor könnyes szemekkel száguldottam az autópályán, a sötét felhők eltakarták a teliholdat.
Reméltem, hogy nyugodtan ébred majd. Nem fog tudni semmit az estéről. Hagytam rajta nyomokat, de nem fog emlékezni rám. Csak ugyanúgy kezdi majd a napját, mint minden normális napját. Gondolom nyújtózik majd egy nagyot, kiül az ablakába és elszív egy cigit. És nem is sejti, hogy Én voltam tegnap este nála... és belészerettem.
A terem tele volt álarcos emberekkel azon az estén. Bornak álcázott vérrel a kezemben figyeltem őket a fenti lépcsőről. Csak néztem a sok ízletesnél ízletesebbnek tűnő nyakat. Halkan, feltűnés nélkül érkeztem és nem is akartam nagyon feltűnést okozni. Csak éhes voltam. Itt pedig nem tűnt volna fel, ha egy-két ember csak úgy eltűnik. Épp kortyoltam volna bele italomba, mikor megakadt a szemem Rajta. Egyszerűen megbabonázott. Nem volt rajta maszk, így láttam puha, fehér bőrét szőke tincsei alól kibukkanni. Csak nekidőlve a falnak várt... valamire, vagy valakire. Kissé oldalra döntöttem a fejem, felhúztam szemöldököm és elmosolyodtam. Nem bírtam másfelé nézni, csak Rá. Elvesztem. Körülöttünk mindenki felszabadultan beszélgetett, miközben mozdulatlanul figyeltem, ahogy kezét a nyakában függő medálra helyezte és felsóhajtott. Vámpír létemre kristálytisztán kihallottam a fecsegések között is. Megint elmosolyodtam.
Már a vége felé járt a buli, nagyon késő volt. Én még mindig ott voltam. Mert Ő is. A bárpultnál ültem egy idegen lánnyal beszélgetve, mikor odajött a közelünkbe. Rendelt magának egy italt, majd mikor kihozták neki, kecsesebben emelte ajkaihoz a poharat, mint bármelyik nő. A mellettem ülő ismeretlen felállt és elbúcsúzott, mert mennie kellett. Így ott maradtam Vele. Tudtam, hogy nem sokáig bírja ki, hogy ne pillantson felém. Mint bárki más. Mindenki meg szokott nézni és Ő se volt kivétel. Egy kicsit beharapta az alsó ajkát és lassan felém fordította a fejét. Amint megéreztem magamon a pillantását, odanéztem. Egy sóhajtással visszafordult, és felállt a helyéről. Valahogy... kívántam Őt. Magamévá akartam tenni. Nem engedhetem, hogy rajtam kívül bárki is hozzáérjen. Megindultam, hosszú, fekete palástomat magam után húzva a földön.
Hazaérkezett. Bezárta méregdrága autóját, és felment a lakásába. A szemközti háztetőről figyeltem az ablakát. Levetkőzött egy szál nadrágra és bement a fürdőszobájába. Közben nyugodtan elhelyezkedtem a tetőn. Én, miközben ő hazafelé tartott, már rég ott voltam Rá várva. Lágy, meleg tavaszi szellő suhant végig a városon. Már csak egy nadrág volt rajtam. Úgyse látott senki. A szellő végigsimított a felsőtestemen. Felsóhajtottam. Gyönyörű éjszaka volt ez. Épp telihold volt. Imádtam.
De Ő még mindig nem jött ki a fürdőből. Kíváncsi lettem. Könnyedén elrugaszkodtam és már is az erkélyen találtam magam. Az ajtó ki volt nyitva. Furcsa. Hangtalanul surrantam be, egy vámpírhoz illően. Füleltem, de semmi nesz odabentről. Nem lehet, hogy... Benyitottam. Körülnéztem, és a kádban találtam meg, aludva. Olyan... gyönyörű volt. Felsőteste tökéletesen ki volt dolgozva. Csak néztem telt ajkait, ahogy ki-be áramlott a levegő közöttük. Szemhéja néha-néha megrezdült, miközben álmodott. Voltam olyan udvarias, hogy nem pillantottam bele álomvilágába. Legszívesebben rávetettem volna magam, de moderálódtam. "Nem szabad..." De mi volt benne, ami ennyire megfogott? Nem tudtam...
Mocorgott egy kicsit, majd hirtelen fel is ült. Megriadt engem látva ott az Ő lakásában félmeztelenül. Éreztem, hogy a kicsi Yunho már nem bírja sokáig...
Bevetettem az erőm. Belenéztem nagy, sötétbarna szemeibe és... el kezdett közeledni felém, még ha tudatlanul is. Tudtam hatni az emberekre, úgy hogy csak a szemükbe nézek és ők közben nem éreznek semmit. Csak elködösül az agyuk és nem emlékeznek semmire, bármit is teszek velük. Ilyenkor megindulnak felém és kívánnak. Sokszor szoktam bevetni amikor éhes vagyok. De most... nem éheztem Őrá. Én csak érezni akartam.
Megsimítottam arcélét. Nem akartam bántani. Gyengéd, érző lény akartam most lenni. Elködösült szemekkel nézett rám, majd lecsaptam az ajkaira. Olyan puha volt. Viszonyozta a csókot és szabad utat engedett a nyelvemnek, mikor bebocsájtást kértem.
Kimászva a kádból, lábait derekam köré kulcsolta, én meg mintha csak egy pihe-puha kiscicát tartanék, úgy suhantam át vele az ágyára. Leültem a fehér ágyneműre Vele az ölemben és meg nem szakított csókunk közben valahogy minden lekerült rólunk. Tagjaink összeértek és megéreztem keménységét. Megfogtam férfiasságát és nem túl durván, de nem is gyengéden el kezdtem húzogatni rajta a bőrt. Jóleső nyögések szakadtak fel a torkából. Nemsokára a kezemen éreztem kielégülésének eredményét. De magammal is kellene már valamit kezdeni...
Lefektettem az ágyon és megszívtam érzékeny mellbimbóit. Körmeit a hátamba mélyesztette. Bár gyorsan el fognak tűnni a nyomai... Kezemmel egyre lejjebb kényeztettem, majd tágítani kezdtem. Felnyikkant, mikor első ujjamat belé vezettem. Majd azt követte a második, majd a harmadik. Mikor már eléggé kitágult, beléhatoltam. A felismeréstől nagy szemeket meresztett rám, de én csak rátapadtam ajkaira, közben pedig lassan el kezdtem mozogni benne. Csókolgattam én mindenhol, próbáltam elterelni a figyelmét a fájdalomról.
Majd végül ellazult, és felnyögött, mikor eltaláltam benne azt a pontot. Felvont magához egy csókra. Megint elvesztem...
Éreztem, hogy nemsokára itt a vége. Még löktem párat, mikor megremegett és elélvezett alattam. Hörögve én is követtem. Gyengéden megcsókoltam... megint. Letöröltem róla mindent, mivel látszott, hogy túl fáradt ahhoz, hogy lefürödjön. Mögé feküdtem és összekulcsoltuk a kezeinket.
De nem tudtam sokáig ott maradni. Kisuhantam az erkélyre. Előtörtek azok az emlékek, amiket már régóta próbálok elfelejteni. Az első szerelmemet. Changmint. Az autóbalesetet. A halálát.
Azóta nem akarok semmilyen emberbe se beleszeretni... de most Ő. Valamit előhozott a szívem legmélyéről. Nem akartam se magamnak, se neki fájdalmat okozni. Megláttam egy ott hagyott motort. Nem érdekelt, hogy ellopom. Feltűnést nem keltve akartam hazamenni. Mikor könnyes szemekkel száguldottam az autópályán, a sötét felhők eltakarták a teliholdat.
Reméltem, hogy nyugodtan ébred majd. Nem fog tudni semmit az estéről. Hagytam rajta nyomokat, de nem fog emlékezni rám. Csak ugyanúgy kezdi majd a napját, mint minden normális napját. Gondolom nyújtózik majd egy nagyot, kiül az ablakába és elszív egy cigit. És nem is sejti, hogy Én voltam tegnap este nála... és belészerettem.
@ 12:45 0 stares
Újból árvaházba került, de hiába várt. Nem jött érte senki. Senki se mert közeledni feléje. Ráragadt a gyilkos szó és nem bírta levakarni magáról. Ezernyi gondolat suhant át az agyán. Hogy tudna véget vetni az életének? Csak egy porszem volt ebben a világban. De nem mert semmit se tenni. Félt.
Egy őszi napon érkeztek meg az árvaházba új szülei. Nem féltek, vagy undorodtak tőle. Kedvesen szóltak hozzá. Emberszámba vették. Zelo meglepődött e gesztusokon. Miért? Tette fel magában egyfolytában ezt a kérdést. Megszerette őket. Elrendezték a papírokat, majd elindultak új otthona felé.
Egy kertes házhoz érkeztek meg. A kert gyönyörű volt. Akárcsak a ház, amiből hirtelen két gyermek rohant ki.
- Ők az új testvéreid Zelo. Yongguk és Yongnam. - Mutatott rájuk új édesapja. Kellett Zelonak pár hónap, mire fel tudta ismerni az ikreket, hogy melyik melyikük. Újabb boldog évek következtek, az elnyomott, szomorú évek után. Még több barátot szerzett magának. Az új szülei egyszerűen imádták.
Teltek az évek. A szerelem is rátalált Zelora. Csak máshogyan, mint a szülei remélték. Himchannak hívták az illetőt. Az apja először nem díjazta ezt a kapcsolatot. Megszokta már az ikreitől, hogy mindig lányokat mutatnak be neki. De végül az anya szava mindig győz. Boldogok voltak, de… ez a kapcsolat is véget ért. Csak nem normális úton. Himchan öngyilkos lett.
Zelo azt hitte, ennél már nem lehet rosszabb. Nagyot tévedett.
Tél volt. Hideg idő, csúszós utak. Ő otthon várta a családját. Valami meglepetésről beszéltek neki, de Zelot jobban érdekelte az, hogy épségben hazaérjenek. Csalódnia kellett. Csörgött a telefon. Remegő kezekkel nyúlt érte.
- Tessék?
A másik fél a családja egyik rokona volt. Kétségbeesetten mondta neki, hogy kapcsolja be a TVt. Bekapcsolta. A képernyőről egy teherautó pillantott vissza rá… mellette a szülei autója összeroncsolt darabjával. A lábai felmondták a szolgálatot. A telefon kiesett a kezéből. A szülei autója…
„...A balesetet senki se élte túl...”
Igen, Zeloval jól kicseszett valaki odafent. Mindenkit elvesztett, aki számára fontos volt. Magát okolta. „Egy rossz ómen vagyok. Egy kibaszott rossz ómen.”
Ezt hajtogatta, miközben felvette kabátját. Csak cselekedett, nem gondolt a következményekre. Nem laktak messze az országúttól. Kigyalogolt odáig, de tovább már nem akart menni reszkető lábain. Jobbra egy erdő magasodott. Bevetette magát oda, de nem bírta tovább tartani magát. Térdre esett a hóban, kezét maga elé tartva. Nem érezte a végtagjait. A hó meg csak esett. Megállíthatatlanul. Összerogyott. Testét elnyelte a hótömeg.
Reggel újabb szalagcímet olvashattunk. „ Jéggé fagyott gyermeket találtak a ____-hoz közeli erdőben.”
Címkék: b.a.p
@ 12:44 0 stares
A telihold fényesen világította meg a hosszan elnyúló tavat. A tavaszi lágy szellő átsuhant a nádas felett, majd néha-néha felfodrozta a víz felszínét. Minden olyan békésnek látszott... de nem láttuk, hogy mi dúlik egy emberben, aki fejét lehajtva állt a híd szélén. Keze a korlátot szorította, ujjpercei teljesen elfehéredtek. Beharapta alsó ajkát, ezzel is próbálva visszatartani könnyeit. Hirtelen hisztérikusan felnevetett felpillantva az esti égboltra, amit kezdtek belepni a sötét felhők. Szemében fájdalmat, becsapást lehetett látni.
- MIÉRT? - kiáltotta kétségbeesetten a sötétségbe. Ha Yunhoval nem vesztek volna össze, most biztos utána jött volna és a karjaiba zárta volna, hadd sírja ki magát... Bárgyú képzelgés. Már semmi se lesz olyan mint régen. Vége mindennek. Nem akart sírni itt. Minden erejével azon volt.
"Hogy volt képes olyan szavakat vágni hozzám?"
Megint felnevetett, ami majd sírásba fajult.
"Mint valami fuldokló macska... egy kibaszott utolsó rohadék vagyok."
Ekkor eleredt a hideg eső. Gyorsan átáztatta a ruháját, de nem zavarta. Nem érdekelte az se, hogy megfázik-e, vagy sem. Szabad utat engedett a könnyeinek.
"Ha esik, akkor úgyse látja senki."
Leguggolt, lábait összekulcsolta vékony karjaival.
"Miért velem történik mindez?"
Kis idő múlva csak arra figyelt fel, hogy nem esik. A hold megint előbújt. Megtörölte a szemeit. Tisztában volt vele, hogy feldagadtak és pirosak... nem érdekelte. Csak felállt és elindult... nem tudta hova.
@ 12:43 0 stares
[ezt megálmodtam, azért írtam le, és sajnos velük, pedig nem is shippelem őket. hm]
-Szerintem mi most már megyünk. Ti jöttök? - kérdezte az egyik a vezetőtől. Ekkor a maknae feje amaz vállára hajlott.
-Hát, úgy látszik még maradunk egy darabig, de ti csak menjetek!
-Oké, de ne hogy megfázzatok! - köszöntek el és összehúzva magukon kabátjaikat elindultak a havas utcán. Sunggyu addig nézte barátait, míg el nem tűntek a szeme elől. Aztán visszafordult Sungjong felé, aki édesen aludt rajta. Nem volt szíve felébreszteni, de azt nem bírta ki, hogy ne csókolja meg a fejét, amit csak egy vékony sapka védett a hidegtől. Közelebb húzódott a maknaehoz, majd sóhajtott egyet.
Szerette.
Már az elejétől fogva, ahogy meglátta. De nem akarta elmondani másoknak, főleg nem neki. Csak magában szenvedett ettől az érzéstől. Nem tudta eldönteni mi lenne a helyes.
Már egy jó ideje ott ültek. Sunggyu pedig - mivel már túl csendes volt neki a környezet -, elővette telefonját és bekapcsolt egy zenét csak úgy megérzésre. Mikor visszatette a zsebébe a szerkezetet és kezét az ölébe ejtette, egy másik kezet érzett meg a sajátján. Lenézett volna, de Sungjong pillantására lett figyelmes a szeme sarkából. Mosolyogva odafordult hozzá.
-Hát feléb… - de a mondatot nem tudta befejezni, mert a maknae szájára tapasztotta ajkait. Eléggé meglepődött, de hagyta, hogy a másik kóstolgassa őt, majd mikor elengedte, mutatóujját Sunggyu szájára tette, nemhogy mondjon bármit is.
-Boldog karácsonyt! - mondta és ujját elvéve még egy csókot hintett a leader ajkára. Ekkor megszólalt a harang, éjfélt jelezve. A fülhallgatóból pedig ezek a szavak hallatszottak: ”Crazy Love.~”
Címkék: infinite
@ 8:38 0 stares
Mir nem szerette volna.
Joon szívesen elvállalta. De Mir miért is akarta volna? Hogy fogja majd vissza magát? Hogy le ne támadja az idősebbet ott mindenki előtt… Lélekben még nem igazán készült fel, de a koncert napja vészesen közeledett.
Lehunyt szemekkel tűrte, ahogy rárakták azt a fél kiló sminket, miközben próbálta őrülten dobogó szívét lenyugtatni. A többi tag jókedvűen viccelődött, nevetett. Mint minden koncert előtt. De ez most másmilyen lesz… Érezte. Szóltak, hogy menniük kell. Mir egy sóhajtással felállt, az addig védelmet nyújtó székből, és elindult hyungjai után.
A koncert hát elkezdődött.
Mir mosolygott. Nem akarta, hogy bárki észrevegye idegességét. Elénekeltek pár számot és akkor elkezdődött... Joon megindult felé egy kaján mosollyal az arcán. Mint meg volt beszélve, Mir csak tovább hülyült a rajongók előtt. Leguggolt hozzájuk és el kezdett beszélgetni velük. Akkor hirtelen Joon hátulról átkarolta a derekát. Mir lefagyott. Rögtön érezte, hogy nem lesz ez így jó. A rajongók sikítoztak. Ha tudnák mit élt át a maknae… Mir bírta egy darabig, majd el kezdett kapálódzni, hátha elengedik. De nem… Joon még tovább veszítette a húrt, mikor gyengéden beleharapott a fülébe. A másikat átrázta a hideg és érezte, hogy a nadrágja egyre szűkebb lesz. Joon erősen fogta és nem úgy látszott, hogy egykönnyen elengedi, de miután belecsókolt a kisebbik nyakába, az egy nagy rántással kiszabadította magát.
Nem bírta tovább.
- Miért csinálod ezt? Miért fokozod azt, amit nem kéne? Ott van neked Yeonseo, vele nyalakodjál, rendben? Bár azért elmondom... hogy egyszerűen undorító, ahogy rád mászik a kamerák előtt, te meg hagyod. Szerintem te sokkal jobbat érdemelnél! – és már könnyezett. Nem bírt a szemébe nézni. Eltakarta az arcát és úgy rohant le a színpadról. Átvergődött az embereken és befutott az öltözőbe. Mégis hogy képzeli? Szerencse, hogy nem a mikrofonba mondtam az egészet… Kopogtattak.
-Ki az?
-Én vagyok, Seungho.
-Gyere. - mondta szipogva.
A leader megdöbbent Mir arcát látva. Vörös kisírt szemek, és elfolyt smink…Horrorfilmbe való…
-Te jó isten, mi történt Mir?
-Semmi érdekes, csak kiborultam.
-Micsoda? - kissé meglepődött.
-Nincs kedvem beszélni róla.
-Pedig jó lenne, meghallgatlak..
és akkor minden kibukott belőle. A Joon iránt érzett érzelmei.
Seungho szótlanul hallgatta, nem szólt közbe, nem tett fel kérdéseket, és amikor Mir befejezte, már könnyezve megint, megértően átölelte.
-Most már értem miért rohantál el. Gőzöm se volt erről. De ha jobban vagy, akkor gyere vissza. A rajongók várnak rád, meg persze mi is. - mosolygott rá biztatóan.
-Rendben… - Felállt, majd bejöttek a sminkesek rendbe tenni. Szomorúan nézte önmagát a tükörben. Mi lett belőle… Egy síró idegroncs.
Minden jobb volt még akkor, amikor Joon-nak nem kellett elmennie a WGM-be. Jó pár perc után visszament a színpadra. Látta az arcokon, hogy mennyire örülnek, hogy rendben visszatért. De a látszat néha csal…Végigcsinálták a koncertet, majd kifáradva dőltek le a kanapékra. Kivéve egy embert: Joont. Az incidens óta kerülte a maknaet. De most jobb is így neki. Thunder és G.O, Seunghoval együtt egyszer csak kiment a szobából. Mir először azt gondolta, hogy átöltözni mentek el, de aztán… Nem, Seungho nem tehet ilyet…!! Szóval Mir a kanapén ült, a földet fixírozva, ami most nagyon érdekes volt számára. Joon pedig a falat támasztotta. Egy percnyi csönd után megszólalt.
-Szóval… féltékenyek vagyunk, mi?
Mir elsápadt.
Na erre nem számított. Azt hitte, hogy majd leordítja Yeonseo miatt, de nem.
-Soha. – felelte hűvösen.
-Pedig nem úgy látszik. – lökte el magát a faltól az idősebb. Mir közömbös arcot vágott, de közben nagyon meg volt ijedve. Joon közelebb ment és megállt előtte és lehajolt az arcához. A másik még mindig a földet figyelte.
-Nézz a szemembe! - utasította.
-És attól miért lesz neked jobb? - emelte fel a fejét, dühös szemekkel. Joon meglepődött a reakción, de még közelebb hajolt, mire Mir elpirult.
-Valld be, hogy féltékeny vagy!
-Nincs mit bevallanom!
-De van, szóval gyorsan bökd ki! - Az idősebb meleg lehelete már teljesen beterítette Mir arcát. Legszívesebben lesmárolta volna ott helyben, de nem tehette a kisebbik. Csak állta a tekintetét.
-Valld be!
-Nem! - és egy darabig így veszekedtek, mikor Mir nem bírta tovább és elkiáltotta magát. - IGEN, FÉLTÉKENY VAGYOK! BOLDOG VAGY?!
Joon elmosolyodott.
-Igen, boldog vagyok, mert az, akit igazából szeretek bevallotta, hogy féltékeny. - és gyengéden megfogta Mir állát és megcsókolta. Abban a csókban minden érzelme benne volt.
Címkék: mblaq