2014. január 17., péntek @ 10:52 0 stares
A melegség legapróbb lángja se égett benne.
Őrült félmosoly ült az arcomon.
Mutatóujjammal végigsimítottam az éles késen. A telihold rásütött és visszaverte arcomra ezüst fényét. Nem bírtam ezt már. A késztetés...egyre nagyobb volt. Muszáj voltam megtenni. Semmi se tarthatott vissza. Éreztem hogy itt a tökéletes pillanat. Sok átalvatlan nap..hét..hónap után...
Egy őrültté váltam.
Egy kendőt vettem elő, közben letettem a kést. Az várhat még. Odamentem a szobám ajtajához és füleltem. Semmi motoszkálást nem hallottam, így halkan kilopóztam a fürdőhöz. Jonghyun tökéletes hangja szűrődött ki onnan. Most utoljára hallani ezt a hangot. Soha senki sem fogja már. És vagyok az aki utoljára hallhatja. A legcsöndesebben surrantam be. Lehunyt szemekkel énekelt háttal nekem, észre se vett. Kinyitva a zuhanyzót mögé álltam és egy pillanat alatt rászorítottam a szájára és orrára az erős kendőt. Reagálni se volt ideje. Kidülledtek szemei az ijedtségtől. Még mielőtt felfogta volna mi történik, meg is kötöttem a kendőt, majd kezeim a nyakára kulcsolódtak...Nem éreztem kegyelmet. Meg kellett tennem. Valami azt sugallta hogy ez így jó lesz... Kapálódzott de kezdett elfogyni a levegője. Egyre gyengébben állt ellen. Még mielőtt végleg megfojtottam volna, magam felé fordítottam, hogy lássa ki tette ezt vele... És aztán elernyedt a teste. Kezeimmel még a nyakát fogtam, próbálva felfogni hogy megtettem, majd leültettem a zuhanyzóban. Félrehajtottam a fejem és úgy figyeltem. A halott Jonghyun is szép Jonghyun. Kibámészkodva magam, visszamentem a szobámba és megmarkoltam a kést. Megint végighúztam ujjaim éles élén. Csodálattan töltött el, hogy hogy tud valaki egy ilyen egyszerű, de tökéletes eszközt készíteni amivel ölni lehet. A következő tag szobája felé indultam, ki édesdeden aludt már. Beléptem a sötét szobába, becsukva magam mögött az ajtót. Odaléptem az ágy mellé és egyik kezem a szájára szorítva a nevét suttogtam. Ő hangosat sikított volna, ha nem fogtam volna le a hangját.
- Sssh! - tettem mutatóujjam a szám elé, mutatva hogy semmi baj nincs. De a látszat néha csal. Ő nagyon is bajban volt. Kezdett neki fura lenni, hogy még mindig ott tartottam a kezem a szája előtt, így felhúzva a szemöldökét rám nézett. Én közben megfogtam a kés markolatát és egy mosollyal az arcomon, feltűnés nélkül a hasába szúrtam. Szemei százszorosára nőttek, benne rekedt a levegő. Csak mosolyogva néztem rá, miközben még mélyebbre döftem. Mikor éreztem, hogy nem tud már segítségért kiáltani, elvettem a kezem és felálltam, a kést kihúzva belőle.
- Hyung...te... - Majd lefagyott, mintha egy filmet állítottak volna meg. Taemin is követte Jonghyunt. A kést halkan leraktam az asztalra. Még egy utolsó pillantást vetettem rá. Hiányozni fog ahogy a kezemben tartottam. Aztán elhagyva a szobát, megmosva a kezem, lementem a földszintre. Finom illatok szálltak körbe-körbe. Halk dúdolást lehetett hallani a konyha irányából. Magamra erőltettem egy emberi mosolyt és odamentem.
- Oh, mindjárt kész a vacsora! Éhesek vagytok már? - Kérdezte csilingelő hangján, mikor meglátott.
- Én igen. - Válaszoltam nem rideg hangnemben. Mikor éppen nem rohangált ide-oda az ételek fölött, odaálltam mögé és megfogtam a vállát, és állam ráejtettem a kezemre. Sóhajtottam egyet, beszívtam új parfümjét. Ezt se fogja többször használni. Kíváncsian nézett rám oldalról, hogy mit csinálok. Élveztem még egy kicsit a pillanatot, de nem sokáig...
- Igazából...úgy se fogunk enni. Soha többet. - Mire feleszmélt volna, eltörtem a nyakát. Hideg pillantással figyeltem, ahogy tökéletes alakja élettelenül a földre rogyott. Nem éreztem sajnálatot. Élveztem nézni ahogy elhagyták a földi életet. Key még így kissé furcsa szögben álló nyakkal is tökéletes volt. Kezeimet zsebembe dugtam és leültem a nappaliban a kanapéra. Egyre jobban éreztem magam. Már csak egy ember van hátra. Ő is nemsokára itt lesz... Miközben telt az idő, felidéztem magamban a boldog pillanatokat miket együtt éltünk le. Milyen jó volt akkor... normális voltam. Vissza akartam menni azokba az időkbe, újból teljes szívből nevetni. De ez már lehetetlen volt... Időutazásomat ajtó nyitódása, majd záródása törte meg.
- Megjöttem~ - Hallottam meg drága rapperünk hangját. Felálltam kényelmes helyemről és kimentem hozzá.
- Szia Minho! - Közelebb léptem hozzá és ő pedig meg akart ölelni, de mikor már elég közel volt, szemmagasságba felemeltem a kezem és a konyhából kicsent késsel beledöftem a szemébe. Felordított fájdalmában és térdre esett előttem. Hátrább léptem és onnan néztem szenvedését, karba fontam kezeim. Szép kis meglepetést okoztam neki. Csak vergődött a földön, minden hangját kiadta magából. Őneki már megengedtem. Nem volt senki aki meghallja. Azt hitte van. Felhorkantam ezen a gondolaton. Kezdte elveszteni az eszméletét, abbahagyta az ordítást és elterült a földön. Egy mosollyal nyugtáztam hogy vége. Ő is követte a többieket. Hang nélkül lekapcsoltam a villanyokat és felmentem a szobámba. Ott már várt a kikészített szék és kötél... A hold tökéletesen megvilágította. Némán felálltam a székre és nyakam köré tekertem a hurkot. Semmi könnycsepp, semmi érzelem. Egy rideg bábuvá váltam. Ellöktem a széket és lezuhantam...a semmibe. Nem éreztem fájdalmat. Inkább örültem, hogy itt hagyhatok mindent.
...Ez volt a mi végzetünk. És én voltam az a szőke démon aki elintézte.
Végleg kihűlt a szívem.
Többé már nem lesz benne melegség.
Örökre az arcomra fagyott az őrült mosolyom.
Címkék: shinee