Eli lennék. Ezen a blogon a saját vagy fordított one shot-jaimat olvashatjátok. Legfőképp kpop párosok történeteit. Megeshet, hogy random dalokat is fordítok ide magyarra.
[tudom, hogy nem a legjobb fordításom, de ez a szám nagyon hozzánőtt a szívemhez, és egyszerűen muszáj voltam lefordítani magyarra. annyira látszik a tagokon, hogy TÉNYLEG fájt nekik hogy Eden elment..]
Hey
Hol vagy most?
Remélem meghallgatod ezt a dalt
Ez neked szól
Néha felnézek az égre
Még mindig ugyanarra az égre nézünk fel?
Az ég tele van csillagokkal, a holnap egy tiszta nap lesz
Így érzem magam mindig, mikor eljön a reggel
Ugyanarra a helyre néztünk, ugyanazokat a dolgokat csináltuk
Azok az álomszerű napok elmúltak
Már hosszú ideje, hogy mások az álmaink
Nem tudtam hogy sírtál (nem tudtam)
Olyan nehéz volt egy rövid búcsút inteni?
Mi volt az a rohanás? Szó nélkül, búcsút mondtál.
Ha egy csillag leszel, még fényesebben ragyogjál
Ha már egy csillag vagy, még tovább ragyogjál
Ez nem a búcsú
Ha később láthatjuk még egymást mosolyogva
Ragyogjál, hogy a fényed elérjen engem
Látni foglak ott
Mindig is éreztük ezt a kirobbanó szomjúságot
Mintha foglyok lettünk volna különböző helyeken ragadva
Keresztülmenve ezeken a helytelen körökön
A bezárt és kényszerített utaink
Még ha összetörtünk és tönkretettek lettünk is
Csak megint meg kell fognunk az ecsetünket és újrafesteni az álmainkat
Még ha el lettünk seperve is és megsérültünk
Csak megint meg kell fognunk az ecsetünket és újrafesteni az álmainkat
Nagyon utáltalak, minden ígértünk csak ennyit ért neked?
Még mindig nincs kész, még nem rajzoltam meg, túl bonyolult
Nagyon fáj, most hogy vége van veled (megváltoztál)
A sebek beforrtak és a világ megváltoztatott engem
Az a helyzet rosszabb volt nekem, mint amit el tudsz képzelni
Te vagy az ellentétem, te provokálsz engem
De most ki fogom tölteni az üres helyedet
Ha nem bíztunk volna egymásban, akkor talán utáltuk volna egymást
Attól függetlenül hogy talán hiányollak egy kicsit, jól vagyok
Ha egy csillag leszel, még fényesebben ragyogjál
Ha már egy csillag vagy, még tovább ragyogjál
Ez nem a búcsú
Ha később láthatjuk még egymást mosolyogva
Ragyogjál, hogy a fényed elérjen engem
Valószínűleg nem volt könnyű neked elhagyni engem
Pont amennyire nekem fájt elengedni téged
A szél újra fújni fog, ahogy meghallom az ismerős dallamot
Egy csillaggá fogok válni, mint ahogy megígértük
Magasabbra fogok emelkedni, hogy láthass engem
Ahogy egy nap nem régen,
A nap, amikor előtted álltam, mint a sors vicce
Egy csillag leszek, amilyenné szerettem volna válni már sok ideje és várj
A becsapás…a szomorúság érzése… Könnyek, melyek halkan csordogálnak le az arcomon. Amik kimutatják mit érzek. Az emlékek, melyek minden másodpercben ellepik az agyam, egy szabad percet se hagyva nekem. Sötétséget akarok. Ahol csak én vagyok. Ahol ez mind nem történt meg. Ahol nincs se gondolat, se érzelem…
Az a nap…belevésődött a fejembe. Az a szörnyű, esős nap. Amit mindig is utálni fogok, de el nem tudom engedni. Amikor véglegesen átlépték annak a lakásnak a küszöbét, amihez ezer emlék fűződik. Még pár nappal előtte leültettek minket a nappaliban. Éreztem, hogy valami gond van. Elmondták, hogy…elhagyják az SM-et… vele együtt minket is. Changmin értetlenkedve kiáltott fel, felugorva a kanapéról. Elborult az agya. Üvöltött, minden ronda szót a fejükhöz vágott. Ők meg csak nézték. Bár próbálták egy kicsit lenyugtatni. De közben nézték…ahogy szenved. Végül nagy nehezen lefogtam és betuszkoltam a szobájába.
- Ezt sose fogom megbocsátani nektek! Remélem megjegyeztétek!! - És ezek voltak az utolsó szavai nekik, miközben már a könnyeit nyelte. Én komor arccal mentem vissza.
- Jól meggondoltátok? - Mint nyugodtnak látszó leader, csak ennyit bírtam kinyögni. Belül összetörtem. Mint akit arcul csaptak. Miért nem tudtuk ezt megbeszélni? Miért csak most mondták? Nem értettem. Mennyi ideje együtt vagyunk már, és sikeresek, mégis…mégis el kell válnunk. Sírni szerettem volna…de a szemem száraz volt. Belenéztem Jaejoong szomorú szemeibe. Szavak nélkül is megértettük egymást. Vége. Nincs most már közös jövő. Sóhajtva megszakítottam a szemkontaktust és beletúrtam a hajamba.
- Remélem majd megálljátok a helyeteket így is. - Volt valami ridegség a hangomban. Nem bírtam már magamban tartani az érzéseim. A szomorúságot a düh vette át. Dühös voltam rájuk. Egy csapatot, a Dong Bang Shin Ki-t akarják feloszlatni. Normálisak ezek? Miért nem tudják még utoljára átgondolni? Yoochun felállt és szó nélkül bement a szobájába. Junsu követte. Már csak Jaejoong ült ott előttem.
- Yunho… - mondta a nevem gyengéden. Ekkor elszabadult a pokol…
- Mégis hogy a jó kibaszott kurva életbe gondoltátok ezt?? Csak így itt hagyni minket? Öt ember jelenti a Dong Bang Shin Ki-t, nem pedig kettő!! Mégis, hogy…
- Yunho… - Ijedt volt. Nem sokszor voltam ennyire dühös. Véletlenül levertem a közelemben lévő vázát. Belecsapódva a földbe, ezer darabra tört… Jaejoong azt hitte direkt csináltam. Higgye csak azt!
- Nem érdekel. - Csak néztem a törött szilánkokat. Akárcsak mi… Egy egységes egész voltunk és most ez lett belőlünk. Hogy jutottunk el idáig. Felkaptam a kabátom és kiviharoztam a lakásból. Az eső ekkor kezdett rá igazán. Hajam az arcomra tapadt, kapucni hiányában. Zsebre dugott kézzel mentem az utcákon, szívemben pedig mindenféle érzelem viaskodott. Most mi lesz ezután? Ez volt a legfőbb kérdés. Le akartam vezetni a bennem lévő feszültséget valahogy. Elindultam a próbatermünk felé. Még délelőtt otthagytuk a cdlejátszót. Délelőtt…még minden rendben volt. Vagyis úgy látszott…mintha. Bekapcsoltam egy régebbi számunkat. A testem máris mozdult az ismerős ritmusra. Néztem magam a tükörben. A mozdulataim energikusak voltak…de az arcom elkeseredett volt. Rossz volt ránézni. Még bírtam egy darabig, majd összeestem a padlón. Könnyek gyűltek a szemeben, amiket szabad útjukra engedtem. Annyira tehetetlennek éreztem magam…
Pár napra rá már ott se voltak. Mintha sose léteztek volna. Csak az emlékek… sajnos megmaradnak. Egész héten szakadt az eső. Mintha csak a bennünk lévő borzalmakat vetítené ki a világnak. Nem beszéltünk egymással. El se búcsúztunk egymástól.
Azóta se beszélünk…De remélem nem marad ez így örökre. Remélem…
Néha a sors akarata dönt helyettünk...Felgyorsítja az eseményeket, de olykor le is lassíthatja. Ellene...nem tehetünk semmit.
Ősz volt. A levelek már elszáradtak és lehulltak, színes, zörgő avart alkotva. A szél néha-néha felkapott pár levelet és arrébb fújta. A folyó lassú csobogását lehetett volna hallani, ha gyereksereg nem nevetgélt, beszélgetett volna itt a parkban. A nevem Jaejin. Főiskolás vagyok. Épp véget ért az utolsó tanórám, így kiültem a közeli parkba.
„1. fejezet – A váratlan találkozás”
Egyik barátom, Seunghyun adta oda a reggel folyamán. Azt mondta tetszeni fog nekem, az én stílusom. Egész nap égette a bőröm a táskámon keresztül. Kíváncsi voltam milyen szép sorokat rejthet e kicsi, keményborítású könyv. És most itt volt az idő. Teljesen belemerültem a történetbe.
Lassú, szép dallamok másztak be a fülembe. Először észre se vettem, majd mikor egy kicsit lehalkult a környezet körülöttem, meghallottam. Hátrafordultam a padon. A híd szélén egy fiú gitározott.
De ő nem volt egy átlagos fiú. A ruhája szakadozott, jó pár hónapja nem lehetett kimosva. Az arca piszkos volt, a haja zsírosan göndörödött a szeme elé. A száját kicsit beharapta, miközben a dalra koncentrált. Egy-ketten megálltak, hallgatták, majd némi pénzt dobtak a kitárt gitártokba. A többiek ujjal mutogatva rá kinevették.
Mérges lettem. Valamit észrevettem a fiúban, amit mások kinevettek. A tehetséget, az elszántságot. Ő sose fogja feladni… Látszott, hogy nem ma csinálja először. De mi történt, ami miatt ide süllyedt? Nem gondolkoztam tovább, felálltam a helyemről és odamentem.
Olyan szakértő kezekkel bánt azzal a gitárral… Meglepetésemre ekkor el kezdett énekelni. Tisztán csengő, gyönyörű hangja volt, amilyen még a suliban sincs senkinek. Elképedve figyeltem.
De nem nagyon vették figyelembe. Miért mindenki a külső alapján ítél? Miért nem látják a benne rejlő értékeket? Fogtam magam és odaálltam a gitártok elé. Felnézett rám és akkor tudtam, hogy ő nem egy kis senki, mint azt mindenki hitte. Elővettem a duzzadó pénztárcám és a papírpénzeim felét az üresnek mondható tokba beletettem. Kicsit megbicsaklott a hangja cselekedetemet látva. Biztatóan rámosolyogtam, majd továbbálltam.
Otthon nem bírtam kiverni a fejemből. Egyfolytában azt a dalt dúdolgattam, amit oly nagy beleadással játszott a hídnál.
És ez így ment egypár napig. Suli után kimentem a parkba és vártam, hogy megszólaltassa a gitárját. Az ismerős dallamokra már ugrottam is fel a padról és indultam irányukba. Ő mindig ott volt. Én pedig vártam rá.
Aznap már nem bírtam nézni, ahogy gubbaszt a hídnál. Magabiztosan léptem oda mellé.
- Szia.
- Oh, szia. – Nézett fel rám. Meglepődött, hogy szóba álltam vele.
- A nevem Lee Jaejin.
- Én Lee Hongki vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek. - Olyan természetes volt a mosolya…
- Nagyon szépen játszol és énekelsz. - Leguggoltam mellé, majd leültem a hideg földre.
- Kö-köszönöm. - Elpirult? De aranyos. Nem hiszem, hogy sokszor dicsérik.
- Csak az igazság. -. Vontam meg a vállam. - Megengeded? - Mutattam a gitárra.
- Persze, tessék. - Adta oda.
- Köszönöm. - Miért mosolygok, mint egy veszett vadalma? Én is gitározok kiskorom óta, de úgy mint ő…nem hiszem hogy tudok.
- Mióta gitározol? - A húrokat pengettem, új dallamokat csalva ki a gitárból.
- 10 éves korom óta.
- Hmm.. - A nép jól megbámult minket. Nem értették, hogy az énfajta, dúsgazdag szülők gyermeke miért állt szóba egy olyan utcán élő fiúval, mint Hongki. Ők csak a szemükkel láttak… nem a szívükkel. Hongki egy nagyon illedelmes, jófej srác, mint megtapasztaltam. A humora se semmi. Nagyjából még idegenek voltunk egymásnak, de mégis…mégis olyan önfeledtünk tudtunk beszélgetni!
- Ráérsz most? - Kérdeztem hirtelen.
- Persze. - Óvatosan berakta a gitárt a helyére, majd elindultunk. Ő félve követett, miközben én magabiztos léptekkel sétáltam.
Megérkeztünk. Saját lakásom van, így nem kellett a szüleimnek magyarázkodnom, hogy egy Hongki féle embert minek hoztam haza. Feszengett. Gondolom, csak úgy random még senki se vitte el magához. A gitártokot szorongatta még mindig, mikor visszatérve az egyik szekrénytől egy nagy törülközőt nyomtam a kezébe, elvéve a tokot.
- Arra, balra az első ajtó mögött van a fürdő. Addig legyél bent, amíg csak akarsz. - Mosolyogtam rá, bár nevethetnékem volt értetlen arcát látva.
Halkan elindult a mutatott irányba. Hallottam, ahogy óvatosan lenyomta a kilincset. Akkor jutott az eszembe, hogy nem hagyhatom, hogy visszaöltözzön a ruháiba. Gyorsan összeszedtem egy rendes ruházatot és bekopogtam.
- Szabad?
- Pe-persze. - Beléptem. A pólója már a földön volt, így láthattam felsőtestét. És még az a szakadtnak mondható póló is mennyire el tudta rejteni ezt a csodás testet!
- Elfelejtettem a ruhákat… - Odaraktam őket a szennyes tetejére. - Ha végeztél, nyugodtan vedd fel őket. Remélem jók lesznek rád. - Kitámolyogtam a fürdőből, és elindultam a konyha irányába valami ennivalót összeütni neki.
Az étel már rég készen volt, de Hongki még sehol.. Gondoltam ledőlök egy kicsit. Arra ébredtem, hogy valami, vagy valaki, az arcomat simogatta gyengéden. Lassan kinyitottam a szemem.
- Hongki?
- Oh..bocsánat. - Gyorsan elkapta a kezét. Bennem rekedt a levegő. Hongki teljesen megváltozott. A haja még néhol vizesen göndörödött igazán jóképű arca körül. A ruha, amit adtam odaadtam neki, tökéletesen illett rá.
- Jaejin… Valami baj van? Rosszul vettem volna fel valamit? - Zavart tekintettel nézte át magát.
- Elképesztő vagy. - Csak úgy kicsúszott a számon, de szerencsémre nem figyelt rám.
- Tessék?
- Semmi… Csináltam neked kaját, remélem még nem hűlt ki. - Ugrottam volna fel a kanapéról, ha Hongki nem tartott volna vissza.
- Már megettem. - Nevetett. - Nagyon finom volt. Köszönöm.
- Vagy úgy. Szívesen. - Nem tudom mi irányított, de közelebb húzódtam Hongkihoz és átöleltem. Most valahogy szükségem volt rá, hogy érezzem a közelségét. Ő először meglepődött, majd ő is félénken átölelt. Így ültünk hosszú néma percekig.
Teltek múltak az évek. Hongkit valahogy sikerült még azon a bizonyos napon meggyőznöm, hogy lakjon nálam. De folytatta az utcazenélést, míg végül egy kiadó felfedezte. Bekerült egy csapatba, ami nagyon híres és sikeres lett. Én közben befejeztem a középiskolát. A kapcsolatunk virágzik, senki se tudja a szüleimen kívül, hogy egy párt alakítunk.