2014. május 28., szerda @ 9:07 0 stares
Jaejoong pov.
Yunho.
...
Csönd.
...
Yunho?
...
Megmozdultál, de nem reagáltál.
...
Yunho!!
Kinyitottad mandulavágású szemeidet és egy nagyot nyújtózva felültél az ágyban. A napfény már bevilágított a szobába, pont rád vetődve az ablakból. Az ágy szélén ültem, téged figyelve. Megdörzsölted a szemed és egy lassú mozdulattal lehúztad magadról a puha takarót. Nem siettél sehova, hisz csak 11kor indultál el a munkába. Ott ültél, halkan vetted a levegőt.
-Jó reggelt. - köszöntél, mint minden áldott reggel.
-Neked is... - suttogtam feléd. Bementél a fürdőbe, tudtam, csak megmosod az arcod, hogy kicsit felébredj. Hallottam, ahogy el kezdett folyni a víz, te pedig egy nagyot sóhajtottál. Pár perc múlva lépteid zaja ütötte meg a fülem. Odapillantottam és már a konyha felé mentél, hogy kávét csinálj magadnak. Ahogy minden reggeledet kezdted. Felálltam és utánad indultam. A konyhában letepeledtem az üres székre és onnan figyeltem mozdulataidat. Rutinosan feltetted a vizet és nekidőltél a pultnak míg vártál. Nem ettél, már mióta. Aggódtam érted, de nem erőszakolhattam beléd az ételt. Rákönyököltem az asztalra és elidőztem rajtad. Tekintetem végigfutott kidolgozott felsőtesteden. Minden egyes részletet ismertem rajtad. Néztem, ahogy mellkasod süllyedt, majd emelkedett, ahogy vetted a levegőt.
De a szemeidben szomorúság látszott.
Nem akartál elszabadulni a múlttól, és ez zavart. Sóhajtottam egyet, ahogy tehetetlenül ültem ott, közben te megcsináltad a kávéd. Gyorsan kiürítetted a poharat, betetted a mosogatóba, ahol már összegyűlt egy kis kupac koszos tányér és bögre, de nem igazán zavart téged. Egy röpke pillantást vetettél a falon lógó órára. Bementél a nappaliba és előkerested a távirányítót. A TV zaja megtörte a csendet. A reggeli hírek elárasztották a lakást. Visszadobtad a készüléket a kanapéra és a szekrény felé fordultál. Egy sima ing, egy zakó hozzá. Egy nadrág. Mind a közelben lévő fotelen landolt. Már készülődtél, pedig volt még időd. Felkaptad magadra az inget, de még nem gomboltad össze, így csodálhattam hogy milyen jól tartod magad. A nadrágot se perc alatt átvetted, majd eltűntél a szobádban. Felhúztam szemöldököm, nem tudtam mire vélni. Követtelek, félve nyitottam be. Az ágyon feküdtél, kezedben azzal a fontos dologgal. Sírtál. Ijedten rohantam oda hozzád. Már egy ideje nem volt ilyen kitörésed, ez most hirtelen jött. Próbáltalak nyugtatni, simogattam a hátad, de nem használt semmit. Gyorsan eltelt az idő és már indulnod kellett volna. De te még mindig összetörten húztad össze magad a fekhelyen. Beletúrtam a hajamba.
Most mi legyen.
De szerencsémre, a munkatársad épp hívott. Kisírt szemekkel válaszoltál a hívásra. Gyorsan összekaptad magad és már a kulcsod kerested a táskádban. Kisurrantam melletted és csak utánam zártad be a lakás ajtaját. Elindultunk az úton. A város nyüzsgött, tele volt élettel, hihetetlenül színes és vidám volt. Csak te voltál az, aki kitűnt a tömegből. Lehajtott fejjel mentél végig a megszokott utakon, néhol felnéztél és egy sóhaj hagyta el a szád.
Emlékek.
Amiket nem tudtál elengedni.
Mindig ott voltak a fejedben és nem hagytak.
Tudtam, hogy nevetésem hallottad ilyenkor, a hangomat, ahogy neveden szólítottalak.
A múltban hánykolódtál és nem voltál kíváncsi a jelenre.
Pedig meglelted volna a boldogságot a mostban is.
Beértünk az óriási épületbe, ahol én is dolgoztam. Üdvözlések, szokásos 'hogy vagyunk ma' kérdések. Hamis mosolyt vettél arcodra, miközben egyre mélyebben süllyedtél el. Miért csak én tudom mit érzel? Én, aki nem tud segíteni neked. Hova lett Changmin? Junsu, Yoochun...? Azok az emberek, kik a legjobb barátainknak mondhattunk? Miért nem veszik észre, hogy tönkremész előttük? Nem tehettem semmit. Hogy mennyire utáltam a tehetetlenségem.
Beültél a magányos irodádba, benyomtad a laptopot. Fáradtan húztad elő a lapokat, beletúrtál a hajadba. Munkatársaid néha bejöttek pár szót váltani veled, vagy csak hogy még több munkát sózzanak rád. Egyszer Changmin is bejött, hozott neked kávét.
Milyen kedves tőle...
A melletted lévő széken ültem, elemezgettem a szobát, újra és újra. Pedig minden nap itt ülök melletted és nincs más dolgom. Hallgattam a lapok zörgését, a kattogó billentyűzetet, a bukóra nyitott ablakon beszűrődő madárcsicsergést. Le szoktam csukni a szemem és visszautazok a régi időkbe, amikor mosolyogtál.
Rám.
Amikor minden rendben volt.
Szeretek ottragadni, legszívesebben sose akarnám kinyitni a szemem. De muszáj, és jó erősen arcon csap a kegyetlen valóság.
Ma is félve jöttem vissza merengésemből és fájt.
Már munkád vége felé jártál, gondoltam addig meglátogatom a többieket. Kiléptem a folyosóra, jobbra fordultam és elindultam egyenesen Max irodája felé. Benyitottam, de ő teljesen bele volt feledkezve a munkájába. Ujjai sebesen mozogtak a gép előtt, a betűk villámgyorsan jelentek meg a képernyőn. Büszkén figyeltem, de egy idő múlva folytattam utam. Yoochun és Junsu egy közös irodát kapott, benézve meg is pillantottam őket, de boldogsággal vegyített szomorúság ült le a szívemben. Yoochun a széken ült, Junsu az ölében és átkarolta az idősebb nyakát. Imádnivaló jelenet volt. Hallottam, ahogy édes szavakat suttogtak egymásnak...inkább otthagytam őket és lementem a földszintre, ahol bele is futottam Yunho-ba, így együtt mentünk haza. Már sötétedett, mikor végre ajtód előtt álltunk és kinyitottad a bejáratot. Hulla módon vonszoltad be magad, levetted cipőd és táskád csak ledobtad az asztalra. Alig álltál a lábadon. Becsoszogtál a fürdőbe, és máris a víz folyását lehetett hallani. Nem éreztem magam fáradtnak, bár mikor is éreztem magam bármilyennek is...
Szokásos helyemen, az ágyadon vártalak. Végigfuttattam szemem a polcaidon, amiken már kezdett megállni a por. Teljesen elhanyagoltad magad...
Mennyire aggódtam érted, és semmit se tudtam tenni. Csak figyelni minden mozdulatodat. Pár perc múlva nyitódott az ajtó, majd fekete sziluetted jelent meg. Leültél az ágy szélére és a szekrényről levetted azt a fontos dolgot.
Egy fekete keretben lévő fénykép volt az.
Néztem arcodat, ahogy kisimultak rajta a fáradtság ráncai és a szeretet legszebb formáját láttam csillogni szemeidben. Ujjaddal óvatosan végigsimítottál a képen. Könnycseppek törtek utat maguknak, de letörölted őket. A képet nézve egy halvány mosoly jelent meg szád sarkában.
Az a kép minket ábrázolt.
Téged és engem.
Ahogy átöleltük egymást és belemosolyogtunk a kamerába.
Még évekkel ezelőtt készült az a kép.
Már megint túl sok emlék. Átöleltelek, hogy érezd, ott vagyok veled, sose hagynálak el.
De a legrosszabb az volt, hogy semmit se fogtál fel ebből.
Utáltam szellemként létezni.