2014. február 16., vasárnap @ 12:58 0 stares
Voltak idők, mikor Changmin könnyezve ébredt fel az éjszaka közepén.
Felkelve izzadtan találta magát, az arca nedves volt a sírástól.
Lábujjhegyen ment oda a mellette lévő szobához, lassan kinyitotta az ajtót, és bekukucskált. Amint meglátta Yunhot, ahogy mélyen aludt -még mindig az ágyában- Changmin megnyugodott.
"Nem foglak itthagyni." Mondta Yunho Changminnak egyszer. "Nem kell aggódnod, tudod."
Igen. Persze, hogy nem fogja itthagyni. Changmin tudta.
De bármennyire is szerette volna elhinni, az álmai nem engedték.
Kísértették őt.
Minden este, ugyanaz az álom játszódott le, mikor Changmin aludt.
Három sötét árnyék tűnt el a sötétben...Yunho kábultan követte őket...és nem számított, hogy milyen kétségbeesetten kiabált neki Changmin, hogy álljon meg, ő nem állt meg.
Miért kellett ezen minden este Changmin-nek végigmennie? A valóság nem volt elég durva neki?
Erős volt. Mindenki ismerte Max Changmint, az erőteljes hangú és keményfejű maknae-t a csapatban.
De éjszaka, mikor egyedül volt a sötét szobában, aludni próbálva, mindig emlékezett az álmaira.
Akkor hirtelen már nem volt az az erős, erőteljes, keményfejű Max Changmin többé.
A csöndes, bizonytalan, rémült Shim Changmin volt.
Egy gyermek volt, aki látta ahogy a három példaképe összeomlott, aki nézte ahogy a három legjobb barátja elhagyta, aki újra vágyott a testvéreinek a szeretetére.
Egy fiú volt, akinek csak egy ember maradt a világon...még ha az az ember, bár a mellette lévő szobában aludt, elsétált mellőle az álmaiban.
A napokban Max Changmint körülvették a menedzserek, barátok, rajongók és Yunho.
De este, mikor térdeit a mellkasához felhúzva, kezeivel átkarolva lábait az ágyán ült...
Shim Changmin.
Egyedül.
Volt.
2014. február 13., csütörtök @ 15:37 0 stares
Junjin pov.
-Hey, Hyesung hyung. - Alig vettem le a pillantásom a képernyőről, miközben a kezem ott volt a vezérlőn. - Hol van Andy?
Ritka alkalmak egyike volt ez, hogy mind találkozni tudtunk. Andy az értékes három napos szünetét töltötte itthon a hadseregből, és Eric lelkesen vállalkozott arra, hogy Hyesung lakásán összehozza a kis összejövetelünket. Már néhány hónapja hogy utoljára láttuk egymást, de ez a tizenhárom-éves barátságunk megengedte, hogy ott folytassuk ahol abbahagytuk. Gyors kis beszélgetések után Minwoo és én felszereltük a videojátékot, miközben Hyesung és Dongwan eldöntötte hogy készítenek nekünk valami mérget---uh, úgy értem valamit enni. Már a negyedik játék közepén jártunk, mikor észrevettem hogy Andy hiányzik. Biztos voltam benne hogy pár perce még a mögöttem lévő kanapén ült. Hyesung hangja lebegett be a konyhából, az erős szezámszaggal együtt.
-Mm? Nincs ott? Akkor lehet hogy a szobámban van.
-Ya, Jung Pilkyo! Az túl sok! - Hallottam Dongwan kiáltását.
-Nézd meg a szobámban, Jinnie! És mit értesz azon hogy 'túl sok'? Nincs olyan hogy 'túl sok' szezám, oké, Kim Dongwan?! - Miután levertem Minwoo-t a játékban (megint), odadobtam a vezérlőt Ericnek és azt mondtam. -Megyek, megkeresem Andyt.
-Ahh, miért? - Kérdezte Eric miközben azonnal felzárkózott a játékban. -Biztosan csak... - Elhallgatott, mert még ő sem tudta, hogy mit csinálhatott a maknae abban a pillanatban. Végigmentem a hosszú folyosón és megálltam Hyesung szobája előtt. Egy dal halk hangját hallottam kiszűrődni belülről. Lassan résnyire nyitottam az ajtót, és beléptem a sötétségbe. Az egyetlen dolog ami világított, az a TV volt, ami a, miután rájöttem, 10. évfordulós koncertünket mutatta. Pillantásom lejjebb vittem és a földön ott ült Andy felfelé nézve a képernyőre. Össze volt gömbölyödve mint egy labda, a térdeit teljesen felhúzta a mellkasához és karjaival átölelte lábát. Kicsit túl közel ült a TVhez. Hallottam lágy, remegő hangját együtt énekelni a T.O.P. refrénjével, a fellépéssel ami éppen ment. Háttal volt nekem. Nem vette észre, hogy másvalaki is volt a szobában. Halkan közelítettem meg és néhány méterre megálltam mögötte. Miután a dal véget ért, Andy sóhajtott egyet. Talán hangosan lélegeztem, de hirtelen megfordult és megugrott, mikor meglátott engem.
-Oh. - Ügyetlenül babrálta a távirányítót, majd sietve kikapcsolta a TVt. -Oh hát itt vagy, Jin hyung. - Pár másodpercig a szemembe nézett, mielőtt lenézett volna lábára, zavartan. Leültem melléje a földre és megfogtam a távirányítót.
-Miért kapcsoltad ki? - Kérdeztem és visszakapcsoltam a DVDt. A 'Only One' épp befejeződött, és a debütáló számunk, a 'Resolver' kezdődött el. Néhány percig csendben néztük, felfogva mindent ami a képernyőn játszódott le. A 10. évfordulós koncertünk volt, a legnagyobb teljesítményünk a mai napig. Minden könny és izzadságcsepp itt ezen a koncerten látszott a legtöbbnek. Ahogy Andy és én a földön ültünk Hyesung szobájában visszanézve ezeket az emlékeket, úgy éreztem mintha újraéltük volna azokat a legjobb pillanatainkat az életünkben.
-Hiányzik a Shinhwa, Choongjae hyung. - Mondta hirtelen Andy. Ránéztem. Még mindig a TVt bámulta, de az arca egy kimondhatatlan fájdalmat mutatott, amit ritkán látni Andy-n.
-Hát...nekem is hiányoznak a fellépések, Andy. - Válaszoltam. Lassan felém fordult.
-Nem...én úgy értem, nekem tényleg hiányzik a Shinhwa. - Már akkor tudtam mire gondolt, mikor először mondta. Tudtam, hogy nem a fellépésekre gondol. Tudtam hogy ez nehéz volt neki. Míg mi, többiek könnyen találkozni tudtunk, mert nem voltunk a hadsereghez kötve, Andy csak egyszer láthatott minket minden hónapban. Miközben mi nevettünk és hajnalig ittunk, Andy valószínűleg a kemény ágyán feküdt. Míg mi itt voltunk egymásnak, Andy egyedül volt. Hiányzott neki a Shinhwa a színpadon, természetesen, mint mindnyájunknak; de tudtam hogy a Shinhwa barátsága többet jelent neki mint a színpad. Nem válaszoltam, de nem úgy tűnt mint akinek kellett volna. Figyelme visszatért a koncertre. 'Eusha Eusha' ment épp.
-Hyung... - Újrakezdte, pár pillanatnyi csend után. -Mit gondolsz, fogom én valaha újra ezeket a dalokat énekelni? - Megdöbbenve válaszoltam.
-Hát persze! Miket beszélsz te?
-Nem tudom...Ez. - Mutatott a képernyőre, amin az 'I Pray 4 U' ment. -Olyan régnek tűnik. Szinte olyan mint egy álom...valami ami sosem történt meg.
-De megtörtént, Andy. - Mondtam határozottan. -Megtörtént, és ezt te is jól tudod. - Sóhajtott.
-Igen...tudom. De most minden olyan más. Ez nem ugyanaz az élet, amit régen éltem. A valóság...a valóság más. - Mindketten a TV felé fordultunk, csak hogy elkapjunk pár pillanatot a narancssárga, ragyogó lightstick-ekről...a mi narancssárga tengerünk. -Mi van ha sose látjuk már ezt? - Kérdezte Andy. -Mi van ha...sose térünk már vissza? - Tudtam, hogy van egy sokkal fontosabb kérdése is a fejében, csak félt megkérdezni. Majd újból kinyitotta a száját.
-Mi van ha mind a hatunk sose... - Andy hangja elhalt, nem merte tovább folytatni.
Végre. Hangot adott a félelmének.
-Hát. - Kezdtem, szemeim még mindig a narancssárga fényeket figyelték, amik a ritmusra mozogtak. -Megígértük nekik, nem? - Andy bólintott amint a képernyő átváltott hatunkra, ahogy megöleltük egymást. Tágra nyílt szemmel figyelte a jelenetet. Karjaim közé húztam.
-És megígérem neked.