2014. augusztus 26., kedd @ 17:11 0 stares
BamBam pov.
Az aznap este csöndesnek indult. Nekünk, mint GOT7, még bent kellett maradni próbálni későig, amit annyira nem díjaztam, de muszáj voltam nyafogás nélkül kibírni. 2PM sunbaenim-ék voltak az utolsók, kik elhagyták az épületet, mosolyogva intettek nekünk, és kívántak jó edzést. Hajlongva búcsúztunk el tőlük, majd egypár sóhaj kíséretében visszabaktattunk a próbaterembe, ami nem a legalsó szinten volt, sajnos. Én csuktam be az ajtót, mint utolsó, majd egy nyögés mellett elterültem a padlón.
- BamBam most rögtön felkelsz és jössz próbálni! - Vezetőm, Jaebum hangja hasított végig a termen, mire gyorsan felpattantam a földről. Végül is minél előbb végzünk, annál több időnk marad pihenni a végén. Jinyoung bekapcsolta a zenét és a tükörbe figyeltük a mozdulatainkat, ki rontja el, kinek kell segíteni.
Mindenkin látszott, hogy hullafáradt, az egész napi ide-odaszaladgálástól, legszívesebben elfeküdnének a földön és már aludnának is, de nem hagytuk abba. Keményen dolgoztunk trainee-ként is, így már még jobban fejlesztenünk kell magunkat, gyakorolnunk kell, éjt nappallá téve is.
Már órák teltek el, mire végre végeztünk, elégedettek voltunk magunkkal. Én a padon nyúltam el, pulcsimat párnának használva. Yugyeom, Youngjae és Jinyoung, mint jól hallottam elmentek vízért, Markot valaki hívogatta edzés közben, de csak most hívta vissza az illetőt. Jaebum a hangfalat állítgatta, Jackson pedig...ott ült mellettem és a hajamat birizgálta. "Dühösen" felfújtam az arcom és oldalamra fordultam a kemény padon. Ő halkan felnevetett és összeborzolta hajkoronám. Jaebum lépett oda hozzánk egy törülközővel a nyakán.
- Nem jöttök felfrissülni? - Intett az ajtó felé. Jackson felállt, követte vezetőnket.
- Te nem jössz Bambam?
- Isten ments, hogy én innen felálljak! - Puffogtam. "Én innen fel nem kelek!" - Gondoltam magamba és figyeltem, ahogy azok ketten eltűntek. Csönd lett a teremben. Túl nagy csönd, ahhoz hogy pilláim elnehezüljenek és pillanatok alatt elaludjak.
Farecsegés.
Azt hittem az álmomban hallom.
Forróságot érzek.
Mi történik ebben az álomban?
Egy hangos robajra kipattantak a szemeim.
A falon lévő tükör szörnyű látványt vetített felém, ahogy odanéztem.
Az ajtón kívül vörös fényt láttam... és akkor tudatosult bennem.
Ég az épület.
és én bent rekedtem a teremben.
Hirtelen azt se tudtam mit csináljak. Az adrealin villámgyorsan száguldott végig a testemben. A tűz lángjai már az ajtón belülre merészkedtek, úgy falva az útjába kerülő dolgokat.
Féltem.
A folyosón a plafonról egy nagy darab rész épp leesett, én pedig ijedtemben egy nagyot ugrottam. Ez nem a főépület volt, ez egy régebbi épület, amiben...sok volt a fa és nem volt belülről annyira felújítva. Nem volt valami biztató a gondolat.
Mit tegyek?
Ijedt tekintettel pásztáztam végig a termet és megakadt szemem a táskámon. Én hülye... Remegő kezekkel túrtam bele és halásztam ki a telefonom.
- Hyung!! - Rémült hanggal kiáltottam bele, mikor Jackson felvette. Nála mindig ott van a telefonja.
- Jézusom BamBam! Hol a frászba vagy?! Azt ne mondd--
- De, itt vagyok a terembe... - Közben behúzódtam a sarokba. A lángok egyre jobban nyaldosták az ott lévő asztalt...
A vonal másik végén kapkodást hallottam, zaklatott és ijedt lélegzést.
- A tűzoltók már úton vannak. - Hallottam meg Jaebum hangját. Bólintottam egyet, bár ők azt nem láthatták.
Eltelt 5 perc..
Semmi.
Összekuporodtam és vártam...
Vártam a csodát, ami most a tűzoltók lennének, ha ideérnének.
A füst már nagyon ellepte a termet, már fullasztó volt. Pulcsimat orrom elé tartottam, de még így is sikerült valahogy elvesztenem az eszméletemet.
- BamBam! Hallasz? Ébredj már!
Jackson? Mit keres ő itt? Lassan, kábán kinyitottam a szemem és Jackson tekintetével találtam szembe magam. Az égő épületben voltunk. A helyszín nem változott számomra.
- Hála a jó égnek! Kelj fel! - Nyúlt hónom alá és segített fel a földről. Kissé bizonytalanul lépkedtem, de sikerült magamhoz térnem.
Jackson vizes pólóval védett minket a lángcsóvák ellen. Az épület már nagyon veszélyes lehetett. Óvatosan, de mégis gyorsan próbáltunk kiérni biztonságosan. Már az út felénél tarthattunk, mikor mintha csak egy lassított felvételen vettem volna részt. A plafon jó nagy része, ami megrepedt, úgy gondolta itt az idő, hogy lehulljon, mikor mi épp ott próbáltunk elmenni. Erős kezeket éreztem meg magamon, ahogy jó pár méterre ellöknek onnan. Háromszorosára dülledt szemmel realizáltam mi történt és a kiáltás, amit hallottam miért jött...
Jackson a földön feküdt...a tömérdek súlyos anyag pedig a lábán hevert. A feje eltorzult, úgy emelte fel fejét rám. Szám kissé kinyílt, lerogytam a földre.
- H--Hyu--
- Te hülye, menj! - Felkiáltott, ahogy megmozdult. Eltörhette a leeső réteg a lábát. - Menj már!
- De--nem hagyhatlak itt!!
- Nem..aish nem azért jöttem be érted, hogy.. ugyanígy bentmaradj. Menj!!! Már nem sok van még, arra már nincs akkora tűz, ha szerencséd van.
- De...
- NINCS DE! JUST FUCKING RUN YOU IDIOT!! - Ordított rám. Megijedtem hangjától, összekaptam magam és hátrálva, majd megfordulva kiverekedtem magam az épületből.
Azt a halk 'szeretlek'-et, mit suttogva mondott, már nem hallottam meg.
A friss levegő hirtelen érte tüdőmet, Mark karjaiba estem össze. Épp jókor futott oda hozzám.
- Ja...Jac... - Mondatom a tűzoltók szirénája vágta félbe. Ekkor pillantottam be a bejáraton és szemem előtt zajlott le egy olyan dolog amit nem akartam hogy megtörténjen. Az első emelet lassan leomlott...A hangom végigsüvített az egész utcán.
- JACKSOOOON!!!
Csönd.
Egy apró lélegzést hallok.
Csönd.
Ez csak én vagyok.
Sötét van.
Egyedül akarok lenni.
Hallom, ahogy az ajtón kívül néha suttogva beszélnek rólam.
Összehúztam magam a sötét szobában.
Egy ember hagyott itt, akire nagyon közeli barátként tekintettem.
Már-már...nem is barátként.
Valamit éreztem iránta, ami nem kellett volna.
De most már nincs itt, hogy bármikor is elmondjam neki.
Most úgy érzem, mintha az egyik felemet leszakították volna.
és eldobták volna olyan messzire, hogy soha többet ne tudjam visszaszerezni.
Letöröltem egy könnycseppet szemem sarkából.
Eleget sírtam már, szemem teljesen felpuffadt, vörös volt.
Miért kellett bejönnie értem?
Miért nem tudott otthagyni és megvárni a tűzoltókat?
Jinyoungék azt mondták, sehogy se tudták visszatartani, csak bevetette magát az épületbe.
Elszánt volt.
Nem érdekelte, hogy mi lesz bent, mi fog történni.
Csak hogy épségben kijussak.
Megmentett.
Örökké hálás leszek neki ezért.
Hiányzol...és szeretlek Jackson Wang.
Címkék: got7
2014. augusztus 18., hétfő @ 3:07 0 stares
[Régi írás, elnézést a Keo shipper-ektől]
“The devil is real and he’s not some little red man with horns and a tail.
He can be beautiful because he’s a fallen angel
and he’s used to be god’s favorite.”
Bukott angyalként hogyan működik, vagy változik Leo és Ken kapcsolata?
Semmivel se könnyebb hatuknak az emberek között élni, sőt… bár Leo valahogy máshogy érez.
Kezemet összekulcsolva ültem csendesen egy fekete ingben és egy hozzá illő nadrágban a szökőkút közelében lévő park padján. Egy piros rózsa mutogatta a világnak báját, mellettem lengedezve a tavaszi szellőben. Minden arrajáró elkerült engem, valahogy ijesztő voltam a környezetem számára. Sóhajtottam egy alig hallhatót…a rózsa hirtelen el kezdte lehullajtani szirmait. Egy pillantás alatt elszáradt, csúnya lett a többi virághoz képest.
-Hát itt vagy! – Szólalt meg egy vidám hang, mire felemeltem a fejemet gondolataimból. Egy mosolygós arc nézett vissza rám. Ken is ugyanúgy feketébe volt, barna hajába épp beletúrt.
-Mit csináltál már megint, hogy ilyen jó kedved van? – kérdeztem halkan, miközben felálltam a helyemről.
-Áh, csak a város túloldalán történt egy kis baaaleset, majd hallottam, hogy hívsz, - mutatott fejére. –így jöttem is ~ - Ha rossz történik, ha meghal valaki, mi boldogak leszünk, az emberekből szívjuk ki az energiát. Így.. élünk? Fent az a rohadék biztos nagyon örül neki, hogy ennyi bajt okozunk. Igen, nem igazán bírjuk Őt. Eldobott magától minket, száműzött az emberek közé mind a hatunkat. Nem tudjuk megbocsájtani neki. Mindent, ami jelentett nekünk valamit, elvett tőlünk. A fenti élet élvezete már csak a múlt számunkra.
-N hyungékat láttam idejövet, Hyuk és Hongbin gőzöm sincs hol lehetnek. – Magyarázta a többiek hollétét, miközben zsebre dugott kézzel ballagtam mellette. Így hatan egy nagyobb lakást vettünk még meg mikor lejöttünk. Az évek múltával a mellettünk lévő lakásokból ki-kiköltöztek a lakók. Éreztük, hogy félnek. Azóta nem nagyon mertek az emberek odaköltözni. Közben a nap már kezdett le-lenyugodni, az utcát vöröses fényével teljesen elárasztotta. A lakás fehér falát is befestette meleg színeivel. Lopva pillantottam Kenre, ki boldogan pördült egyet mellettem. Szemeim mellkasára futottak, ami a kigombolt ingnek hála jól látszódott.
“Leo hyung?” – Ravi hangjára elkaptam a tekintetem és zavartan túrtam bele hosszú hajamba. – “Későn érünk majd haza.”
“Rendben.” – Küldtem őfelé gondolataim. Ha messze vagyunk egymástól, így is tudunk kommunikálni a másik féllel. Közben felértünk a lakáshoz. Belülről az egész helyiség világos volt, mindenféle színből állt, de rendezett volt a maga módján. Ken ledobta magát a kanapéra.
-Olyan jó csöndes így Raviék nélkül. El tudnék így lenni. – Köztudott volt, hogy Ravi és N együtt voltak. Nem volt olyan nap, hogy ne láttuk volna őket összebújva, csókolózva…vagy ne hallottuk volna N kéjes sikolyait és Ravi mély hangját és nyögéseit. Hümmögtem egyet Ken mondatára és folytattam a tea elkészítését. Nemsokára végeztem vele, némán odaadtam neki a másikat, majd leültem mellé a kanapéra. Boldogan kortyolgatta a meleg italt, míg én a falon lévő képet néztem elbambulva. Ezt a békés pillanatot a bejárati ajtó nyitódása zavarta meg.
-Itt vagyuuunk ~ - hallottam meg maknaenk hangját. Nemsokára egy kócos fej bukkant fel a nappali ajtajában. Beugrott közénk, Kent megölelve, rám pedig csak rám mosolygott. Szótlanul felálltam és visszaballagtam a konyhába. Hongbin is leült a beszélgető pároshoz. Nekem valahogy nem volt soha kedvem odamenni, ha beszélgettek vagy hülyéskedtek. Jobban szerettem magamba burkolózni és csak gondolkodni alaptalan dolgokon. Eltelt az idő, hármuk hangját már a szobáik felől hallottam, miközben elhaladtam arrafelé. A tető volt a célom. Hátul volt egy kis lépcsősor, ami oda vezetett fel. Este volt már, csillagok hada világította meg a várost. Egy gyenge szellő kapott bele a hajamba, így kifésülve azt szememből. Leültem a földre, onnan figyelve, ahogy a hold előbújt egy magányos felhő mögül. Majdnem telihold volt. Nem éreztem magam fáradtnak, van ilyen, hogy nincs szükségem alvásra. A hajnali órákban figyeltem fel arra, hogy N és Ravi megérkezett. Néztem, ahogy a hold lassan eltűnt a látóhatáron és máris a nap köszöntötte az új napot. Amint kicsit magasabbra szökött az égen, a város éledezni kezdett. Itt-ott redőnyt húztak fel, valahol autóval indultak útnak a munkába. Karjaimmal átölelve felhúzott lábaimat ültem még mindig ott, sóhajtva egy aprót. Hirtelen egy baba sírása törte meg a szokásos reggeli hangokat. Kíváncsian másztam vissza a lakásba, kidugva fejem a bejárati ajtón, megnézve mi történik. Egy nem olyan idős anya és még két ott lakó jött ki mellettünk lévő lakásból. A sírás pedig az anya karjából jött; egy édes kisbabát tartott a kezében.
-Köszönöm szépen a segítséget. – A két férfi csak legyintett egyet és eltűntek a lépcsőfordulóban. Az anya akkor vett észre engem.
-Oh jó reggelt! A fiam ébresztett volna fel? Nagyon sajnálom--
-Dehogy, dehogy, már egy ideje fent voltam. – Csuktam be magam után az ajtót. –A nevem Leo. – hajoltam meg udvariasan. –Még öt barátommal lakok itt. – A szemem megakadt a babán. Már abbahagyta a sírást, gyönyörű, nagy, majdnem fekete szemeivel engem nézett, kis kezeivel a takaróba kapaszkodott, amibe be volt bugyolálva.
-Én Jung Hyejin vagyok, ő pedig itt James. – mosolygott kisfiára. -Valahol bent van a lányom is, Sunghye. – Ahogy Hyejin kimondta a lánya nevét, ott termett egy fekete hajú, négy év körüli kislány. Szemeit dörzsölgette, majd félve szaladt az anyja mögé, onnan figyelve engem.
-Jaj, ne félj drágám, ő itt Leo oppa, az új szomszédunk. – Leguggoltam, így nagyjából egy magasságba kerülve cuki pofijával.
-Szia! – Köszöntem neki. Nem bírtam levenni szemem egyetlen gyerekről se. Imádtam őket. Olyan édesek voltak, kicsik. A többiek nem nézték jó szemmel imádatom. Ők csak rosszat akartak tenni… mindenkivel. Én valahogy másabb voltam, mint ők. Én már beletörődtem abba, hogy ide vagyunk száműzve. Kezdtem beleszokni az itteni életbe, az évek múlásával.
-Segíthetek valamiben esetleg? – Álltam fel, felajánlva segítségem.
-Köszönöm, de már elrendeztek mindet a lejjebb lakók. – Ringatta meg egy kicsit Jamest, mert a kicsinek megint sírásra állt a pici szája.
-Áh ~ - Vakartam meg a tarkóm zavartan.
-Majd később találkozunk, Leo. – Köszönt el tőlem és be is mentek a lakásba. Csak ott álltam, figyelve az ajtót.
“Leo, te meg hol vagy?” – Hallottam meg hirtelen N hangját a fejemben.
“A folyosón. Megyek” – Léptem be a saját lakásunkba.
-Leooo – ugrott a nyakamba Ken. –Nem megyünk ma együtt valahova? – Óvatosan leszedtem karját vállamról és csendbe elmentem. Lebiggyesztette száját és csak követett tovább. Naviék a konyhában sütögettek valamit, Hyuk őket figyelte. Hongbin a kanapén ült, valamin gondolkozva. Kent nem tudtam levakarni magamról. Közben kiderült… megint hogy N nem tud sütni. Már vörös haját tépte, mikor Ravi javasolta, hogy menjenek el, hátha tudnak valamit csinálni. N könnyen beleegyezett és már ott se voltak. A maknae szomorúan nézte, hogy ma se sikerült semmi ehetőt kreálnia hyungjának, így rávetette magát Hongbinra hátulról, aranyos szemeivel ránézve, hátha az idősebb elviszi őt valahova. Hongbin persze rögtön ellágyult, egy apró puszit nyomva Hyuk ajkaira, el is tűntek. Sóhajtva realizáltam, hogy megint… megint itthagytak Kennel.
-De Leooo~ - nyafogott továbbra is, majd egy idő után otthagyott. Fürdeni ment, hisz meghallottam a víz csobogását. Egy félénk kopogásra figyeltem fel, mire kérdően mentem oda és nyitottam ki az ajtót. Hyejin állt ott, kezében James-szel mögötte Sunghye-val.
-Történt valami? - ijedtem meg, hogy csak így beállítottak. De mint kiderült, Hyejinnek sürgősen be kellett mennie a munkahelyére és nem tudta kire bízni Sunghyet. Csodálkoztam, hogy bízik bennem...de mondtam, hogy rendben, vigyázok a lányára. Nagyon nehezen szakadt el Sunghye az anyukájától. Óvatosan megfogta kis kezével az enyém és bementünk a lakásba. Leültettem a kanapéra, én pedig mellette foglaltam helyet. Szegény meg lehetett szeppenve, nagy szemekkel nézett körbe. Majd talán realizálta, hogy nincs vele Hyejin, legörbült a szája, szipogott egyet. Nem akartam, hogy sírjon, de sajnos nem így történt... Nem tudtam hirtelen mit tegyek. Kicsit remegve kaptam fel a karjaimba és simogattam a hátát, miközben átölelte a nyakam, belefúrva kis arcát a pólómba. Sétálgattam vele a lakásban, nyugtatgattam. Lassan csöndbe lett, már csak apró szipogásait lehetett hallani. Valaki nagy robajjal csörtetett be a nappaliba.
-Ha nem hagyta volna abba, azt hittem megyek és meg-- - Kenbe bentragadt a szó, ahogy meglátta kezemben a kislányt és szemeim, ahogy meg tudták volna őt ölni.
-L-Leo...Ő mit keres itt? - Sunghye odafordította fejét felé.
-Ő itt Ken oppa. Ő pedig itt Sunghye, Ken. - mutattam be őket egymásnak. Sunghye csak félénken nézte barátom.
-És miért van itt? - dőlt az ajtófélfának, felhúzva szemöldökét.
-Az anyjának el kellett mennie, így rám bízta. - Mosolyogtam rá kis hercegnőmre. Ken csak csöndbe figyelt egy darabig, majd megszólalt a gondolataim közt.
“Jól áll neked a gyerek...de tudod...hogy nem kellene ezt csinálnod, hisz egy ember.”
“Ken, én..”
“Tudod jól.” - mosolyodott el keserűen, majd eltűnt. Letettem Sunghyet, aki gyengéden megfogta a kezem és felnézett rám. Megsimogattam a fejét, majd kimentünk a nappaliból. Megmutattam neki a lakást, néztünk tvt, meg beszélgettünk. Elmondta, hogy mennyire szereti Jamest és az anyukáját; hogy milyen játékai vannak és ilyenek. Ken néha elhaladt arrafelé, pillantásokat vetve Sunghye-ra, mire gondolatban figyelmeztettem, hogy ne tegyen semmit, vagy megbánja. Délfelé kopogtak, Sunghye ért oda elsőnek, kitárva az ajtót. Mosolyogva követtem, nézve, ahogy megölelte Hyejin.
-Köszönöm, hogy vigyáztál rá Leo. - Simogatta meg az örömtől majd kifakadó virágszálát. Elköszöntünk egymástól és becsuktam az ajtót. Gondoltam, itt az idő egy kávét főzni magamnak. Bementem a konyhába, épp egy poharat kerestem elő, mikor két kéz simult a derekamra, majd valaki átölelt. Ugrottam egy kicsit ijedtemben, de csak Ken volt az. Próbáltam lefejteni a karjait, de nem ment.
-Eressz már el. - motyogtam halkan. A válasz az volt tőle, hogy hirtelen megfordított és nekilökve a pultnak ajkait az enyémre tapasztotta. Szemem tágra nyílt, de ő csak közelebb húzott magához, reménykedve, hogy viszonzom. Az agyam tiltakozott, de a testem máshogy reagált. Lassan kinyitottam a szám, viszonozva az édes csókot. Pilláim lehunytam, kezeimet a nyaka köré fonva. A gondolataimban hirtelen minden apró pillantás, amit lopva tettem felé, most mind megjelent, elborítva agyamat. Igazából vártam erre...akartam ezt a pillanatot, de miért most, Ken? Én féltem bármit tenni, hisz azt hittem megutálsz. Bár, itt vannak Naviék és Hyukbinék, de...te mindig is a lányokból nyerted az energiát, tőlük loptad. Erre most...engem csókolsz. Engem húzol magadhoz és ölelsz át.
"Miért?" - szegeztem neki ezt az egyetlen szót. Nem kaptam rá választ egy ideig, csak mikor eleresztett.
-Mosolyogtál. - Nem értettem mire akar kilyukadni. -A lányra, az anyjára...mosolyogtál. Mióta itt vagyunk, most láttam először... Hiányzik az a Leo, aki fent voltál. Rám miért nem mosolyogsz úgy...Én.. - elfordította a fejét oldalra, nem nézett rám. Igen...igaza volt. Teljesen más voltam odafent.
-Én.. azt a Leot szerettem, aki voltál. Most, hogy láttam Azt a Leot... - Két kezembe fogtam arcát és belé fojtottam a szót. Szeretett és... én is szerettem őt. Nincs ehhez hozzáfűznivaló. Viszonozta, elhúzva a pulttól. Lassan elértük a szobánkat.
"Ilyenkor jó, hogy franciaágy van minden szobában." - hallottam meg gondolatait, mire gyengéden megütöttem a fejét. Eldöntött az ágyon, fölém mászva, úgy csókolva meg.
"A fenti évszázadokat és az itteni éveket összeadva tudod te mennyit vártam erre?" - hallottam halk hangját, majd csókjait és apró harapásait éreztem meg nyakamon. Lenge pólóm alá kapott keze, bőrömet kezdte simogatni. Gyorsan lerántotta rólam és én ugyanígy tettem az övével. Végigsimítottam testén, ő pedig ajkaival mellkasom és mellbimbóim támadta be gyengéden.
"Elvesztem az eszem miattad.." - jöttek a gondolatok felőle, én pedig már nem tudtam visszatartani a nyögéseim. Eleinte próbáltam visszafogni magam, de most, hogy már a nadrágom leszedte. Egy szál alsóban feküdtem alatta, ő pedig végigvizslatott szemével. Eltakartam arcom, majd mikor kilestem, őt is már csak egy szál ruhadarab tartotta vissza a meztelenségtől. A boxeron keresztül kezdett el kényeztetni, gyengéden masszírozott. Hangomat már nem tudtam visszatartani. Pár percre rá, már semmi se volt rajtam, és fel voltam készítve mindenre. Vöröslő arcomat eltakartam, de ő odahajolt és egy puszit nyomott ajkaimra. Lassan hatolt belém, bár legszívesebben sürgettem volna, de fájt. El kezdett mozogni, fogaimat összezártam, úgy karoltam át nyakát, miközben újabb és újabb csókokat kaptam tőle. Ahogy múlt az idő, felbátorodott és gyorsabb tempóra váltott. Hangom kiadtam magamból, nyögéseivel egybefolyt. Hasam össze-összerándult, az ő mozgása pedig egyre kontrolálhatatlanabbá vált. Szemeim lehunytam, úgy mentünk el egyszerre. Még pár utolsót lökött belém, én pedig lihegve nyitottam ki szemem és hirtelen minden olyan fekete volt. A délutáni nap fénye eltűnt a szobából. Aztán vettem észre, hogy az, ami eltakarja a világosságot, az Ken szárnya. Gyönyörűen szép fekete szárnyak terjedtek szét az egész szobában. Óvatosan nyúltam fel és érintettem meg. Az érintése olyan volt, mint a selyemé. Minden egyezett régivel... csak a szín különbözött. Sóhajtottam egyet és rápillantottam Kenre, aki engem figyelt.
-Szeretlek... - suttogtam neki.
-Én is szeretlek Taekwoon. - Fenti nevemet meghallva, kérdően néztem rá. - Mindig is szerettem ezt a nevet. - mosolygott rám édesen. - Ez a név takarja azt a személyt, aki a legértékesebb számomra.
Címkék: vixx