2014. február 16., vasárnap @ 12:58 0 stares
Voltak idők, mikor Changmin könnyezve ébredt fel az éjszaka közepén.
Felkelve izzadtan találta magát, az arca nedves volt a sírástól.
Lábujjhegyen ment oda a mellette lévő szobához, lassan kinyitotta az ajtót, és bekukucskált. Amint meglátta Yunhot, ahogy mélyen aludt -még mindig az ágyában- Changmin megnyugodott.
"Nem foglak itthagyni." Mondta Yunho Changminnak egyszer. "Nem kell aggódnod, tudod."
Igen. Persze, hogy nem fogja itthagyni. Changmin tudta.
De bármennyire is szerette volna elhinni, az álmai nem engedték.
Kísértették őt.
Minden este, ugyanaz az álom játszódott le, mikor Changmin aludt.
Három sötét árnyék tűnt el a sötétben...Yunho kábultan követte őket...és nem számított, hogy milyen kétségbeesetten kiabált neki Changmin, hogy álljon meg, ő nem állt meg.
Miért kellett ezen minden este Changmin-nek végigmennie? A valóság nem volt elég durva neki?
Erős volt. Mindenki ismerte Max Changmint, az erőteljes hangú és keményfejű maknae-t a csapatban.
De éjszaka, mikor egyedül volt a sötét szobában, aludni próbálva, mindig emlékezett az álmaira.
Akkor hirtelen már nem volt az az erős, erőteljes, keményfejű Max Changmin többé.
A csöndes, bizonytalan, rémült Shim Changmin volt.
Egy gyermek volt, aki látta ahogy a három példaképe összeomlott, aki nézte ahogy a három legjobb barátja elhagyta, aki újra vágyott a testvéreinek a szeretetére.
Egy fiú volt, akinek csak egy ember maradt a világon...még ha az az ember, bár a mellette lévő szobában aludt, elsétált mellőle az álmaiban.
A napokban Max Changmint körülvették a menedzserek, barátok, rajongók és Yunho.
De este, mikor térdeit a mellkasához felhúzva, kezeivel átkarolva lábait az ágyán ült...
Shim Changmin.
Egyedül.
Volt.