2014. október 30., csütörtök @ 12:44 0 stares
A telihold fényesen világította meg a hosszan elnyúló tavat. A tavaszi lágy szellő átsuhant a nádas felett, majd néha-néha felfodrozta a víz felszínét. Minden olyan békésnek látszott... de nem láttuk, hogy mi dúlik egy emberben, aki fejét lehajtva állt a híd szélén. Keze a korlátot szorította, ujjpercei teljesen elfehéredtek. Beharapta alsó ajkát, ezzel is próbálva visszatartani könnyeit. Hirtelen hisztérikusan felnevetett felpillantva az esti égboltra, amit kezdtek belepni a sötét felhők. Szemében fájdalmat, becsapást lehetett látni.
- MIÉRT? - kiáltotta kétségbeesetten a sötétségbe. Ha Yunhoval nem vesztek volna össze, most biztos utána jött volna és a karjaiba zárta volna, hadd sírja ki magát... Bárgyú képzelgés. Már semmi se lesz olyan mint régen. Vége mindennek. Nem akart sírni itt. Minden erejével azon volt.
"Hogy volt képes olyan szavakat vágni hozzám?"
Megint felnevetett, ami majd sírásba fajult.
"Mint valami fuldokló macska... egy kibaszott utolsó rohadék vagyok."
Ekkor eleredt a hideg eső. Gyorsan átáztatta a ruháját, de nem zavarta. Nem érdekelte az se, hogy megfázik-e, vagy sem. Szabad utat engedett a könnyeinek.
"Ha esik, akkor úgyse látja senki."
Leguggolt, lábait összekulcsolta vékony karjaival.
"Miért velem történik mindez?"
Kis idő múlva csak arra figyelt fel, hogy nem esik. A hold megint előbújt. Megtörölte a szemeit. Tisztában volt vele, hogy feldagadtak és pirosak... nem érdekelte. Csak felállt és elindult... nem tudta hova.