2014. október 30., csütörtök @ 12:47 0 stares
A becsapás…a szomorúság érzése… Könnyek, melyek halkan csordogálnak le az arcomon. Amik kimutatják mit érzek. Az emlékek, melyek minden másodpercben ellepik az agyam, egy szabad percet se hagyva nekem. Sötétséget akarok. Ahol csak én vagyok. Ahol ez mind nem történt meg. Ahol nincs se gondolat, se érzelem…
Az a nap…belevésődött a fejembe. Az a szörnyű, esős nap. Amit mindig is utálni fogok, de el nem tudom engedni. Amikor véglegesen átlépték annak a lakásnak a küszöbét, amihez ezer emlék fűződik. Még pár nappal előtte leültettek minket a nappaliban. Éreztem, hogy valami gond van. Elmondták, hogy…elhagyják az SM-et… vele együtt minket is. Changmin értetlenkedve kiáltott fel, felugorva a kanapéról. Elborult az agya. Üvöltött, minden ronda szót a fejükhöz vágott. Ők meg csak nézték. Bár próbálták egy kicsit lenyugtatni. De közben nézték…ahogy szenved. Végül nagy nehezen lefogtam és betuszkoltam a szobájába.
- Ezt sose fogom megbocsátani nektek! Remélem megjegyeztétek!! - És ezek voltak az utolsó szavai nekik, miközben már a könnyeit nyelte. Én komor arccal mentem vissza.
- Jól meggondoltátok? - Mint nyugodtnak látszó leader, csak ennyit bírtam kinyögni. Belül összetörtem. Mint akit arcul csaptak. Miért nem tudtuk ezt megbeszélni? Miért csak most mondták? Nem értettem. Mennyi ideje együtt vagyunk már, és sikeresek, mégis…mégis el kell válnunk. Sírni szerettem volna…de a szemem száraz volt. Belenéztem Jaejoong szomorú szemeibe. Szavak nélkül is megértettük egymást. Vége. Nincs most már közös jövő. Sóhajtva megszakítottam a szemkontaktust és beletúrtam a hajamba.
- Remélem majd megálljátok a helyeteket így is. - Volt valami ridegség a hangomban. Nem bírtam már magamban tartani az érzéseim. A szomorúságot a düh vette át. Dühös voltam rájuk. Egy csapatot, a Dong Bang Shin Ki-t akarják feloszlatni. Normálisak ezek? Miért nem tudják még utoljára átgondolni? Yoochun felállt és szó nélkül bement a szobájába. Junsu követte. Már csak Jaejoong ült ott előttem.
- Yunho… - mondta a nevem gyengéden. Ekkor elszabadult a pokol…
- Mégis hogy a jó kibaszott kurva életbe gondoltátok ezt?? Csak így itt hagyni minket? Öt ember jelenti a Dong Bang Shin Ki-t, nem pedig kettő!! Mégis, hogy…
- Yunho… - Ijedt volt. Nem sokszor voltam ennyire dühös. Véletlenül levertem a közelemben lévő vázát. Belecsapódva a földbe, ezer darabra tört… Jaejoong azt hitte direkt csináltam. Higgye csak azt!
- Nem érdekel. - Csak néztem a törött szilánkokat. Akárcsak mi… Egy egységes egész voltunk és most ez lett belőlünk. Hogy jutottunk el idáig. Felkaptam a kabátom és kiviharoztam a lakásból. Az eső ekkor kezdett rá igazán. Hajam az arcomra tapadt, kapucni hiányában. Zsebre dugott kézzel mentem az utcákon, szívemben pedig mindenféle érzelem viaskodott. Most mi lesz ezután? Ez volt a legfőbb kérdés. Le akartam vezetni a bennem lévő feszültséget valahogy. Elindultam a próbatermünk felé. Még délelőtt otthagytuk a cdlejátszót. Délelőtt…még minden rendben volt. Vagyis úgy látszott…mintha. Bekapcsoltam egy régebbi számunkat. A testem máris mozdult az ismerős ritmusra. Néztem magam a tükörben. A mozdulataim energikusak voltak…de az arcom elkeseredett volt. Rossz volt ránézni. Még bírtam egy darabig, majd összeestem a padlón. Könnyek gyűltek a szemeben, amiket szabad útjukra engedtem. Annyira tehetetlennek éreztem magam…
Pár napra rá már ott se voltak. Mintha sose léteztek volna. Csak az emlékek… sajnos megmaradnak. Egész héten szakadt az eső. Mintha csak a bennünk lévő borzalmakat vetítené ki a világnak. Nem beszéltünk egymással. El se búcsúztunk egymástól.
Azóta se beszélünk…De remélem nem marad ez így örökre.
Remélem…