2014. október 30., csütörtök @ 12:45 0 stares
Emlékszek azokra a napokra amikor még együtt voltunk. A vidáman töltött időkre. Mikor még nem voltak veszekedések közöttünk. Amikor még mindent elmondtunk a másiknak és semmit se hallgattunk el. Nem voltak hazugságok. De miért van ez mind múltidőben? Miért nem lehet ez a jelen? Miért kellett mindennek megtörténnie? Miért nem tudtunk megmaradni annak, akik voltunk? Csak nézek ki a sötétségbe, hallgatva az eső monoton hangját. Ez is csak rátok emlékeztet. Yoochun és Junsu harsány nevetése hangzott ilyenkor be a szobába. Én ugyanígy ültem az ablakban este, és Te rám szóltál, hogy már késő van, menjek aludni és ne rontsam a szemem. Én pedig szófogadóan csüngtem a szavaidon. Mindig megérezted, ha szomorú kedvem volt, mint most. Odaültél az ágyam szélére és el kezdted cirógatni az arcom, miközben a másik kezeddel megfogtad az enyém és egy dalt dúdoltál. Most legszívesebben ordítanék, hogy miért?! Ez most miért tűnik csak egy álomnak? Miért érdemlem én ezt meg? Nem akartalak elveszíteni. Soha. És te meg is ígérted. Igen, megígérted, hogy mellettem maradsz, bármi történjék. De hazudtál. Elmentél, velük együtt. Ti hárman és a kis maknaenk jelentette nekem az életet. De vége mindennek. Nem tudok így létezni. Miért nem lehet visszamenni az időben? Újra akarok élni mindent. Szívből szeretnék nevetni, Veletek. Nem akarok hamis érzelmeket festeni az arcomra. Régen miért tudtam IGAZI lenni? Miért kell most álarcot viselnem? Oly szívesen ledobnám a földre, mindenki elé. Hogy lássák, milyen lettem Miattatok, és főleg Miattad. Az ujjperceim elfehérednek, miközben a sorokat írom. Az eső még mindig esik. Minden egyes esőcsepp az én könnyem. Amit a természet mutat meg mindenkinek.