2014. október 30., csütörtök @ 12:46 0 stares
Ősz volt. A levelek már elszáradtak és lehulltak, színes, zörgő avart alkotva. A szél néha-néha felkapott pár levelet és arrébb fújta. A folyó lassú csobogását lehetett volna hallani, ha gyereksereg nem nevetgélt, beszélgetett volna itt a parkban. A nevem Jaejin. Főiskolás vagyok. Épp véget ért az utolsó tanórám, így kiültem a közeli parkba.
„1. fejezet – A váratlan találkozás”
Egyik barátom, Seunghyun adta oda a reggel folyamán. Azt mondta tetszeni fog nekem, az én stílusom. Egész nap égette a bőröm a táskámon keresztül. Kíváncsi voltam milyen szép sorokat rejthet e kicsi, keményborítású könyv. És most itt volt az idő. Teljesen belemerültem a történetbe.
Lassú, szép dallamok másztak be a fülembe. Először észre se vettem, majd mikor egy kicsit lehalkult a környezet körülöttem, meghallottam. Hátrafordultam a padon. A híd szélén egy fiú gitározott.
De ő nem volt egy átlagos fiú. A ruhája szakadozott, jó pár hónapja nem lehetett kimosva. Az arca piszkos volt, a haja zsírosan göndörödött a szeme elé. A száját kicsit beharapta, miközben a dalra koncentrált. Egy-ketten megálltak, hallgatták, majd némi pénzt dobtak a kitárt gitártokba. A többiek ujjal mutogatva rá kinevették.
Mérges lettem. Valamit észrevettem a fiúban, amit mások kinevettek. A tehetséget, az elszántságot. Ő sose fogja feladni… Látszott, hogy nem ma csinálja először. De mi történt, ami miatt ide süllyedt? Nem gondolkoztam tovább, felálltam a helyemről és odamentem.
Olyan szakértő kezekkel bánt azzal a gitárral… Meglepetésemre ekkor el kezdett énekelni. Tisztán csengő, gyönyörű hangja volt, amilyen még a suliban sincs senkinek. Elképedve figyeltem.
De nem nagyon vették figyelembe. Miért mindenki a külső alapján ítél? Miért nem látják a benne rejlő értékeket? Fogtam magam és odaálltam a gitártok elé. Felnézett rám és akkor tudtam, hogy ő nem egy kis senki, mint azt mindenki hitte. Elővettem a duzzadó pénztárcám és a papírpénzeim felét az üresnek mondható tokba beletettem. Kicsit megbicsaklott a hangja cselekedetemet látva. Biztatóan rámosolyogtam, majd továbbálltam.
Otthon nem bírtam kiverni a fejemből. Egyfolytában azt a dalt dúdolgattam, amit oly nagy beleadással játszott a hídnál.
És ez így ment egypár napig. Suli után kimentem a parkba és vártam, hogy megszólaltassa a gitárját. Az ismerős dallamokra már ugrottam is fel a padról és indultam irányukba. Ő mindig ott volt. Én pedig vártam rá.
Aznap már nem bírtam nézni, ahogy gubbaszt a hídnál. Magabiztosan léptem oda mellé.
- Szia.
- Oh, szia. – Nézett fel rám. Meglepődött, hogy szóba álltam vele.
- A nevem Lee Jaejin.
- Én Lee Hongki vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek. - Olyan természetes volt a mosolya…
- Nagyon szépen játszol és énekelsz. - Leguggoltam mellé, majd leültem a hideg földre.
- Kö-köszönöm. - Elpirult? De aranyos. Nem hiszem, hogy sokszor dicsérik.
- Csak az igazság. -. Vontam meg a vállam. - Megengeded? - Mutattam a gitárra.
- Persze, tessék. - Adta oda.
- Köszönöm. - Miért mosolygok, mint egy veszett vadalma? Én is gitározok kiskorom óta, de úgy mint ő…nem hiszem hogy tudok.
- Mióta gitározol? - A húrokat pengettem, új dallamokat csalva ki a gitárból.
- 10 éves korom óta.
- Hmm.. - A nép jól megbámult minket. Nem értették, hogy az énfajta, dúsgazdag szülők gyermeke miért állt szóba egy olyan utcán élő fiúval, mint Hongki. Ők csak a szemükkel láttak… nem a szívükkel. Hongki egy nagyon illedelmes, jófej srác, mint megtapasztaltam. A humora se semmi. Nagyjából még idegenek voltunk egymásnak, de mégis…mégis olyan önfeledtünk tudtunk beszélgetni!
- Ráérsz most? - Kérdeztem hirtelen.
- Persze. - Óvatosan berakta a gitárt a helyére, majd elindultunk. Ő félve követett, miközben én magabiztos léptekkel sétáltam.
Megérkeztünk. Saját lakásom van, így nem kellett a szüleimnek magyarázkodnom, hogy egy Hongki féle embert minek hoztam haza. Feszengett. Gondolom, csak úgy random még senki se vitte el magához. A gitártokot szorongatta még mindig, mikor visszatérve az egyik szekrénytől egy nagy törülközőt nyomtam a kezébe, elvéve a tokot.
- Arra, balra az első ajtó mögött van a fürdő. Addig legyél bent, amíg csak akarsz. - Mosolyogtam rá, bár nevethetnékem volt értetlen arcát látva.
Halkan elindult a mutatott irányba. Hallottam, ahogy óvatosan lenyomta a kilincset. Akkor jutott az eszembe, hogy nem hagyhatom, hogy visszaöltözzön a ruháiba. Gyorsan összeszedtem egy rendes ruházatot és bekopogtam.
- Szabad?
- Pe-persze. - Beléptem. A pólója már a földön volt, így láthattam felsőtestét. És még az a szakadtnak mondható póló is mennyire el tudta rejteni ezt a csodás testet!
- Elfelejtettem a ruhákat… - Odaraktam őket a szennyes tetejére. - Ha végeztél, nyugodtan vedd fel őket. Remélem jók lesznek rád. - Kitámolyogtam a fürdőből, és elindultam a konyha irányába valami ennivalót összeütni neki.
Az étel már rég készen volt, de Hongki még sehol.. Gondoltam ledőlök egy kicsit. Arra ébredtem, hogy valami, vagy valaki, az arcomat simogatta gyengéden. Lassan kinyitottam a szemem.
- Hongki?
- Oh..bocsánat. - Gyorsan elkapta a kezét. Bennem rekedt a levegő. Hongki teljesen megváltozott. A haja még néhol vizesen göndörödött igazán jóképű arca körül. A ruha, amit adtam odaadtam neki, tökéletesen illett rá.
- Jaejin… Valami baj van? Rosszul vettem volna fel valamit? - Zavart tekintettel nézte át magát.
- Elképesztő vagy. - Csak úgy kicsúszott a számon, de szerencsémre nem figyelt rám.
- Tessék?
- Semmi… Csináltam neked kaját, remélem még nem hűlt ki. - Ugrottam volna fel a kanapéról, ha Hongki nem tartott volna vissza.
- Már megettem. - Nevetett. - Nagyon finom volt. Köszönöm.
- Vagy úgy. Szívesen. - Nem tudom mi irányított, de közelebb húzódtam Hongkihoz és átöleltem. Most valahogy szükségem volt rá, hogy érezzem a közelségét. Ő először meglepődött, majd ő is félénken átölelt. Így ültünk hosszú néma percekig.
Teltek múltak az évek. Hongkit valahogy sikerült még azon a bizonyos napon meggyőznöm, hogy lakjon nálam. De folytatta az utcazenélést, míg végül egy kiadó felfedezte. Bekerült egy csapatba, ami nagyon híres és sikeres lett. Én közben befejeztem a középiskolát. A kapcsolatunk virágzik, senki se tudja a szüleimen kívül, hogy egy párt alakítunk.
Boldogak vagyunk, azt mondhatom.
Címkék: ft island